Már abban a pillanatban megbántuk, mikor 2004-ben kényszerből eladtuk Guzzimat. Mivel helyihülye vette meg, és ennek ellenére nem lehetett vele találkozni, éltünk a gyanúperrel hogy nem használja, így gondoltuk visszavásároljuk és megépítjük belőle a különleges Cafe Racert. Ekkor 2006-ot írtunk. Sajnos ez nem valósult meg. Nem rajtunk múlott.
A Cafe Racer stílus mindig is tetszett, ám hazugság lenne azt állítani, hogy ez az álomforma. Ennek ellenére, mint funkcionáló esztétikai tárgy az elsők között volt.
A deszkapályás formák életre kelését is megjósoltuk, a Cafe Racer sem váratott sokáig magára. Itt az új építési divat. Nincs ezzel semmi baj, ez legalább nekem is tetszik, csakúgy, mint még néhány más stílus, és nem utolsó sorban motorozni is lehet vele. :)
Nos, hát akkor ne térjünk ki mi sem az áradat útjából, jöjjenek Sportster Cafe Racerek!





A Sportster mint Cafe Racer forma és alap, nagyon is a helyén van. Nem újdonság és főként nem szentségtörés és deviancia.
Hogy miért nem szentségtörés Sportsterből Cafe Racer építeni?
Lássuk csak:
-Mert a spori eleve rövid távú utcai versenyekre van kitalálva. Gyorsan ugrik, hamar kihúzatható és eléri végsebességét, hiszen annak idején lámpától lámpáig való versenyzéshez találták ki -de azt hiszem ezt már írtam- . Márpedig a cafe racer ugyanezt a célt szolgálta, erre fejlődött ki spontán.
-Mert gyárilag is készültek Cafe Racerek (Szmöre szerint kávéversenyzők), mégpedig1977-ben mindössze két évig, kis szériában XLCR típusnéven, ezer köbcentivel /mi mással, hiszen akkor ekkora volt a standard spori blokk. :) /, 62 lóerővel és 192 km/órás hivatalosan megállapított végsebességgel, ami aztán egy évvel később (1979) kis sorozatszámú Roadsterré nőtte ki magát.

Ihol van ni:


No de mit takar a Cafe Racer mint stílus, mint kifejezés?
A Café Racer, Angliából indult az 1960-as években. Nevét egész egyszerűen onnan kapta, hogy kávézókban gyülekeztek a versenyezni vágyó motorosok. A leghíresebb hely a londoni Ace Cafe lett, ami ezt a pozícióját tartja a mai napig.
A Cafe Racer típusú motorok jellemzői a félidom, kereklámpa, szimpla ülés, lefordított kormány, tuningolt blokk és nagymértékben javított irányíthatóság. Könnyítések és kívánnivalót hagyó ergonómia. Persze ha hiányzik a félidom (én max idomnak hívom), attól még lehet khmm stílustiszta. :) Az Ősök kedvelt márkái a BSA Goldstar, Triumph Bonneville, Norton, a különleges Triton. Ennek oka nem csupán a lokálpatriotizmus volt, hanem a minimális számú importot terhelő védővám. A motorhoz hamar kialakult a hozzá illő motoros is. Bőrdzseki, napszemüveg, bőrsapka (képzeld el kb. Marlon Brando-t A vad-ban).
Persze Amerika sem maradhatott ki, így megérkezett '77-ben a Harley Cafe Racer is. Bár a Sportster nehezebb volt mint a fenti motorok, a formát tudta hozni, sőt, még motorozni is lehetett/lehet vele. Aztán 1978-ban a Ducati GTS 900 és a többi, de itt most elsősorban a harli cafe racerekkel foglalkozunk.






Mivel hazairól nem tudok, így a neten szedtem össze pár Ironhead Cafe Racer motort.
Nézegessétek, ötleteljetek! Még van két hónapotok. :) Nem árulom el melyik a kedvencem.








Viszont érdekesség hogy a "Börzében" is árult eredeti gyári 1979-es Sportster Roadsterből milyen Cafe Racert lehet építeni: leszeded az oldaldeklit, minimálisra nyesed a hátsó sárhányót, az ülést lezárod egy áramvonalas púppal, az elsőt sárhányót kukába dobod, a kormánykiemelőt elfelejted, sőt lebiggyeszted a kormányt is, kicsit meghizlalod a benzintankot, stb, stb, stb. Itt még az sem baj, ha nem veri az aszfaltot a blokk alja. Nem ördöngös dolog és egy kis plusz változtatással máris egyedi, nem másolt. :)
A már ismert DP customs építése:




és egy másik:




Nem tudom Heminek igaza van-e, mikor vigyorogva teszi fel a kérdést, napjaink dúló divatjára:
"Innen ered a mai "mocis kapcsizás"?! ;)"







Folyt. köv.

Kriszta

Az alábbi - neten levadászott- Ironhead Spori nem radikális, csak pár dolgot változtatott rajta építője, mégis tetszetős, markáns és egyedi bobber vált belőle.
Az elkövető Justin, egy fiatal fickó akinek manufaktúra jellegű cége DP Customs néven fut, és elsősorban Ironheadekből épít Bobbereket, az arizoniai Phoenixben. Visszatérő témái a klasszikus oldschool szimbólumok és a csupasz acél felületek.
A főként képekkel bemutatott motor, egy 1977-es Sportster alapú bobber.
Justin nem tett semmi különlegeset, csak lecsupaszította az eredeti motorkerékpárt, csekély módosításokat hajtott végre rajta, valamint tett hozzá néhány apróságot. De nem ettől lesz egyedi valami? :) Mint egy jó kaja recept. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból, ezt elhagyjuk az eredetiből, ezt hozzátesszük, és máris kész a fogyasztható, jelen esetben motorozható eredmény. Mindezt megspékelte Bettie Page egész alakos fotorealisztikus képével a tankon és kialakult az alábbi hiteles Bobber.



A meglehetősen csúnyácska gyári ülést pofás, egy személyes fekete, egyenletesen osztott sávokra redőzött pár centi vastag szivacsra húzott klasszikus bobber jellegű bőr nyeregre cserélte, ami láttatni enged mindent amit kell a váz környékén. A visszahajló biciklikormányt extra rövid kormánykiemelőre rakott szűk drag kormány követte a motoron. A bumfordi, fekete műanyag házú órákat alacsonyabbra rakott és ülés felé néző - a gyárihoz képest mindenképpen kisebb és esztétikusabb- krómozott műszerekkel váltotta ki. Én mondjuk az indexet is kukába ejtettem volna és a bowden kavalkád is kicsit sok nekem.



Az első, sildes lámpa helyett az építők nagy kedvencét a springer lámpáját használta. A fényezéssel kapcsolatban elárulta kedveli a csupasz acélt, hogy ezt hangsúlyozza egy kis trükköt alkalmaz. Az olajtartályt fényes feketére festi, így az tudattalanul a benzintankra és a sárvédőre tereli a tekintetet.



Ennél a sporinál is maradt a bevált acélnál. A tankon alul széles rajtzászló-kockás sáv fut körbe, amin kacér pózban pihen dús idomú Airbrush Bettie.
Most, hogy tombol a rockabilly láz itthon is, nem árt tudni ki is Bettie Page. Bettie Page az '50-es évek leghíresebb és hírhedtebb Pin Up girlje, aki mára ikonná vált frufrujával, mágikus tekintetével, korszakának erkölcseit lazán porba taposó kihívó szexuális kisugárzásával, pózaival és filmjeivel.



No de vissza a motorhoz! A tank és a hátulra rakott, nyesett első sárvédőn kívül nem is lett volna sok munkája a festéssel, hiszen itt is felesleges sallangnak bizonyult az első sárvédő. A karburátort és a hatalmas méretű gyári légszűrőházat S&S karbira és légszűrőre cserélte. Legradikálisabb változtatást a hátsó keréknél alkalmazta. Az eredeti sárvédő tartót kukába dobta és a lengőkarhoz rögzítette a jelzés értékű sárvédőt, ami láttatni engedi a klasszikus, fehér peremű gumit. (Én vagy az Avon speedmastert, vagy a Firestone klasszikus gumiját raktam volna rá.) Megmaradt viszont a dobfék, azt sem modernizálta. Jól tette. A bal oldalra kihozott függőleges állású rendszámot látva biztos tökön szúrná magát a szerv itthon is. Tükör csak egy van, az is lentről tekintget felfelé. Nekem kicsit high-tech a beépített nagyító lencsével, és a gyújtás fedélről is lekaptam volna a sasmadarat.



Ami még hiányzik a motorról hogy "really" legyen, az a berúgó. A motorra (blokk) vonatkozó technikai adatok nincsenek, ezért valószínű maradtak a gyáriak, bár az S&S valamicske potencia növekedést biztos okozott, valamint a súlya is csökkent némelyest.



Ami még látványos, a kipufogókat bandázzsal borította, a végei pedig hirtelen véget érő tök üres csövek. Hangjáról is lehet némi sejtésünk, ha ismerjük Justin mondatát:
"A kipufogó akkor elég hangos, ha a gyerekek sírni kezdenek!"
Bár már itt a szezon és normális motoros nem ilyenkor lát hozzá az átépítéshez, érdemes vizslatni kicsit ezt az alacsony költségvetésű, házilag is elkészíthető bobbert, mert tél lesz jövőre is!


Forrás: www.ironhead-bobbers.com

Kriszta

Ezzel az írással remélem útjára indítok egy sorozatot, mert Ti is kedvet kaptok hogy írjatok vasmotorjaitokról.
Pechetek van, hogy egy női szemmel írt szubjektív tartósteszttel kísérlem meg a lehetetlent. Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Elmagyarázni egy érzést, egy stílust, egy életfelfogást, ami erre az őskövületre feszít egy libát.
Talán sikerül minden kérdésre választ adnom. Ha nem, az sem baj, majd kérdeztek.

Kicsit ismétlem önmagam, de muszáj, hátha valaki újszülött és fontos infó "pártatlanságomat, és elfogulatlanságomat" bizonyítandó.:) Fanatikus harlis vagyok. Már óvodában is az volt a jelem. Egyetlen motor álmom volt. Harley. Könnyű, csupasz, brutál hangú. Egy csodálatos napon új családtaggal bővültünk és meglett az öreg 1979-es vashengeres. Boldog voltam mikor olykor vezettem és döbbenten tapasztaltam, gyakorlatilag valóban nincs fék és visszaülve integrált fékes Guzzimra, majdnem fejre álltam. Megszoktam, szerettem a 350, majd 650-ssé dagadt sárkányt, amit oda tettem ahova akartam és sportmotoros haverok között sem kellett szégyenkeznem tudásommal akár az Alpok kanyarjaiban.
Aztán egyszer Hemi, egy pénteki napon lapozgatva a hirdetéseket úgy döntött telefonál. Kész. Sorsom megpecsételődött. Az ár, a vonal végén lélegzetállítóan alacsony volt. Az ÚR bekattant. Én nem annyira. Felemás érzések kavarogtak bennem. Tartottam tőle. Aztán persze maradék eszemet is félredobva döntöttem.
Ezen a pénteki napon kezdődött a kálvária. A név máris megvolt FEKETE PÉNTEK.




A motor üzemképtelen, tehát baráttól furgon el, egy kis izraelita vagyon duzzasztás, és máris kezemben a vételár is. Mehetünk.
Srác, aki az én súlyomnak kábé duplája, kicsit ferdén néz rám. Ne kerteljünk. Hülyének néz, és megkapom a kegyelemdöfést is. A Mártában kanyarogva olykor már nem bírt kuplungolni, így anélkül váltott. Összezuhanok. Ehhez következő adalék, mikor visszavisszük a furgont. Barát: lecseréled a Guzzit? Meg fogod bánni. Harmadik adalék: vashenger guru szerelő haver halk, diszkrét kérdése büszkén feszítő Hemi felé: Kriszta vezetett már vashengerest ugye?
Mire készülök? Megmászni a Mount Everestet?!
A lényeg, hogy az atomjaira szedett motor megkap mindent, amire szüksége van, sőt talán azt is, amire nincs. Köztük a Wiseco kovácsolt spéci dugattyúkkal. A főtengelycsap felkerül Jocó szégyenfalára, ahol elképesztő állagúvá váló alkatrészek várják a borzongókat.




A motor életre lehelése mellett fontos a külcsíny, ami nem mehet a motorozhatóság rovására. Az 1975-ös ezres spori gyönyörű vonalvezetésű, így drasztikus átépítésre nem gondolok. Csak némi rám formálás. Így aztán a fényes feketéből a nekem már jól bevált matt feketére váltunk, a hátsó átalakított sárvédőt követő, egyre szűkülő ülést még szűkebbre és feszesebbre készíti egy helyi mester nevetséges áron. Ettől a mutatványtól kis rés keletkezik a tank és az ülés között, mely láttatni engedi a vázat, és felülnézetből a blokkot. Gyönyörű.:) A "tacskó" kormányt közepesen széles drag kormányra váltjuk, ami hosszú távon megterheli a csuklót, de nekem mégis ez a szimpatikusabb, miután a majomkapaszkodótól az MZ kormányig többet is kipróbáltam. A kisebb darabokat, um: lámpa sild, sárvédő színtereztetni visszük (ismét jó minőségű, gyors és olcsó munkával lepnek meg bennünket). A tank kimaradt, így a rosszul záródó tanksapka miatt olyan, mintha motoron ülve játszott volna búvárt egy nem túl jól sikerült ebéd. A spori műszerezettsége alapból sem hasonlítható egy repülőgépéhez, de mi ezt is csökkentjük és egyetlen digitális biciklis órát kap -állítólag 300-ig mér...még nem próbáltam ki :) -. Mivel van kezem, index sem kell. Elől marad a 19-es gyári harli gumi, hátra 16-os Avon. Ez utóbbi nem volt túl jó választás, mert a kemény gumi már az alig nedves úton is csúszik.
No mindezek után egy szombat délelőtt végre ráülök. Hoppá! A múltkor könnyebb volt. Ja, hogy akkor nem volt benne a blokk?! Megállok a stoptáblánál és megingok a súlytól. Az egy dolog hogy 246 kiló, de a súlyelosztás is hagy finoman szólva kívánnivalót maga után. Hiába alacsony építésű, hiába nem húzok magammal több kiló krómot és rojtot, és ránézésre egy könnyű, csupasz motor, akkor is rohadt nehéz megtartani, álló helyben navigálni. Azért csak elindulok. Szerencsére ezen a modellen már átvezették a féket a jobb oldalra, így legalább azzal nem kell megküzdenem, és önindítót is kapott utólag. Húzom a gázt, élvezem a motort, ami sűvít mint a szél! Észrevétlenül 127 km/óra. Mindez bármily hihetetlen egy 57 lóerős motorral, aminek a katalógus végsebessége 180 km/óra. Aztán egyszercsak dadogni kezd. Mi az? Máris megöltem? Nem. Csak éppen a 7 literes tank belsejében olyan magasan van a cső vége, ami a benzint eljuttatja a karbihoz, hogy a tank szemmel való ellenőrzése átvágott. (meg még utána vagy három kínos esetben)




Hazaevicke, a megtett táv minimális. Talán 25 km. Semmi extra, bár érzem, hogy rohadt nehezen, illetve inkább keményen kezelhető, mozdulataim darabosak.
Konok vagyok, mint egy faltörő kos, így az első utat nem aprózom el. 280 km. Oda. Hogy ne legyen egyszerű, zuhogó eső, hátsó lámpám megadja magát. 70 km után érzem rosszul döntöttem. Ropi csuklóm már fáj, hiába gumikarikáztam egész télen. Szart sem ér. Lassan nem tudok vele araszolni, mert "ugrál", rángat a nyomaték miatt. Ha egy egész kis gázt adok neki, meglódul úgy, hogy a fejem megéri követni a nyakam. A kanyarokba (főleg a balosba) úgy kell lefeszíteni. Nem, ő minden, de ribanc biztos nem, nem fekszik le könnyen, de még csak be sem dől. A várost kerülöm, mert a bekanyarodások, körforgalmak úgy sikerülnek, hogy kínomban röhögök magamon. Nincs üres visszajelző, viszont ennek megtalálása nem egyszerű dolog, főleg hidegen. Na, ezzel a tevékenységgel (és érzékkel) elvagyok jó sokáig, és az sem nyugtat meg, hogy olykor nálam nagyságrendekkel jobban motorozóknak is gondot okoz. Fékje a '79-es évjáratúénál jobb, de azért szerencsésebb hosszabb féktávot tartani.
Halálomon vagyok mire odaérünk. Nem, én innen tapodtad sem megyek! Itt temessenek el, bevándorlok Marótra! Szerencsére Úrnak is jobban tetszik FP, és már nagyon menne vele. OK, felülök hátra, fogni úgysem tudok, csípőcsontom, összes izmom feszül. Aztán az elkövetkezendő 13 km utasként a saját motoromon, arra az elhatározásra juttat, hogy van rosszabb, mint vezetni. Úgy feszítem le magam, mintha kimentünk volna a világból, és közlöm soha többet. Megértettem az előző tulaj barátnőjét. FP szigorúan csak egy személyes, vagy szado-mazo eszköz. Visszatérve klasszik arcok állják körbe a DÖGÖT. Elismerő csettintések Heminek (!). Ez igen! Ez kemény, kapkodós motor, nem egyszerű vezetni! Mondják mindezt saját tapasztalattal. Én csendben szenvedek, és bár benzintyúkként manifesztálódtam, tudom, hogy én hoztam el eddig, tehát kis fájdalomcsillapító melegség önti el lelkem.
Hazafelé Nyergesújfalu táján kezdek aggódni. Azonos sebességen is aprókat rángat a motor. Baj van! Aggódva motorozunk egymás mellett, vajon hazajutok-e vele. Pár perc múlva hangos röhögésbe fulladok. A kezem remeg! De úgy, hogy azzal rángatom a gázkart.
Az utolsó 50 km-en minden kuplungolásnál könny szökik a szemembe. Hazaérünk. Összeomlok. Kell ez nekem?! Eddig azt hittem tudok vezetni.




Az első szezon szenvedve, frusztrálva telik. Keményen dolgozok, hogy a motor legalább körülbelül úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Egy viszont biztos. Nemcsak hogy kilő ( hiszen egykor lámpától-lámpáig való gyorsulásra tervezték), ami nem elhanyagolható szempont egy előzésnél, hanem tartósan is képes tartani. 150-nél még félgázon sem vagyok, de többet nem bírok fizikailag. Ráz, remeg, lefeszít a menetszél, megfulladok a sisak pántjától.
Aztán -még az első szezon alatt- bekövetkezik az, amikor másodszor születtem. Előzési lehetőség híján baktatunk a kamionok között, néha egyet-egyet megelőzve. Hogy ne melegedjen túl a vashenger a pénteki dugóban, elkerülő pályaszakaszra megyünk, és megtekerjük a gázt. Digitális órának hála, látom a számot huzamos tempóm 147. Majd mintha valaki behúzta volna a vészféket. Visszapillantóból érzékelem seggemben az audit, mellettem a kamion kereket, és reflexből behúzom a kuplungot. Ezután gyorsulni kezdek. Most 86 km/ óra a sebességem és bevágok az audi elől két kamion közé, majd a leállósávban haladok a közben újra beinduló motorral, de tudom, hogy baj van. No és mákom. Megúsztam a full blokkot. Wiseco. Újabb tanulság, ne akarj utcai vashengerest tuningolni. Másképp tágul a vas és a kovácsolt alu (kilincs alu copy by Jocó). Katakolva, nyolcvannal elérünk Tatára, hogy barát furgonjában hazavihessük a korpuszt. Számomra véget ért a szezon. Fosok a motortól, mint örömlány a zárdától.




Ezt a mutatványt követő generál óta gyári alkatrészek vannak benne, és működik rendesen, megbízhatóan. A gyerekbetegségeit kinőtte 120 körül ugrik egy nagyot és meglódul. Csak bírd ki fizikailag, mert rugózás az gyakorlatilag nincs. Kvázi merevváz. A sebességből az első 1-2 év után visszavettünk kicsit. Most 110 utazóval használom, így a fogyasztás 4,5 liter körüli, de jól is esik pihentetni csuklóimat öt percet 130 km-enként. Az Avon gumi kemény volt, így esőben csúszott, és a fogyasztás is nagyobb volt, mint az új Firestone-nal. Ráadásul ez gömbölyűbb, könnyebb borítani, és még szebb is. Időközben hála mannheimnek, különleges formatervezésű olajhűtőt is kapott, ami ráadásul még jól működő is.




A váltókar a tengelynél, ami egy 14 mm-es köracél, egy út során nemes egyszerűséggel tőben letört (valamikori reparálás eredményeként), viszont javítása óta sokkal könnyebb váltani!
Nemrégiben berúgókart kapott, most az jelent elfoglaltságot (erről már írtam).
Ma már semmi pénzért nem válnék meg tőle. Összecsiszolódtunk. Eljutottunk addig, hogy egyenrangúak vagyunk. Legalábbis azt hiszem.
Gyönyörű kecses formája, szépséges blokkja és semmihez sem fogható hangja jelenti számomra a MOTORt. Sok munka van benne. Kemény munka, de talán épp ezért van köztünk olyan kapcsolat, ami egy vajpuha kuplungú, pillesúlyú, lefojtott hangú bolti extrás, magát könnyen adó motorral sosem alakulhat ki. FP nem megy a háztól, ha jön egy új típus, új forma, márka. Ő időtlen és örök. Valami, ami konzerválja számomra azt a kort, aminek szelét még elkaphattam.

Nem akarok senkit rábeszélni erre a korú és típusú motorkerékpárra, a rendkívül sportszerű versenytársak által gerjesztett utálat és fikahadjáratot sem akarom megállítani, megcáfolni. Sőt! Ne vegyetek harlit! Pláne öreget ne. Ne vegyetek, ha bárki le tud róla beszélni, ha csak azért akarod, hogy a szomszédot dühítsd, vagy felvonulhass Alsóörsön, ha számodra a V-Rod (és nem Road!) az egyetlen harli. Vedd azt, ami Neked kell, ami neked tetszik. De tarts tiszteletben a másik választását, fanatizmusát! Vagy álld a pofonokat! :)

Kriszta

Kapcsolódó képek a Galériában itt-ott :)

Tulajdonképpen ennek az esküvőnek annyi köze van a motorokhoz, hogy azzal mentem oda.
Sógornőm elhatározását hogy férjhez megy, tett követte, így meghívót kaptunk a nagy eseményre. Június elején Gartringenbe - Stuttgart mellett - voltunk hivatalosak.
Mivel a kocsiban szűken lettünk volna ezen a hosszú úton, ezért úgy döntöttem, hogy inkább motorral megyek. Persze a családból mindenki nagyon "sajnált" hogy így alakul az utazásom. Indulásomat a násznép előtt 3 nappal terveztem, hogy biztosan odaérjek. Beszéltem Hori Laci barátommal, van-e kedve valameddig elkísérni az úton. Ő persze nem tud visszautasítani egy jó kis motorozást.
Indulás előtt két nappal még a hátsó szelephimbaház alatt tömítést kellett cserélnem, mert kinyomta a motor, minek következtében az olaj a hátsó kidörrentőkönyökre folyt. Ennek hatására egy-egy piroslámpánál égett olaj illatú ködbe burkolóztam, reménykedve, hogy nem gyullad ki a motor. Ez hál' Istennek nem következett be.
Elérkezett az indulás reggele. Az időjárásjelentés semmi jóval nem kecsegtetett. Kivételesen be is jött az ígéret. Egyenletesen elborult égbolt, és egykedvűen szakadó eső.Ekkor felhívtam Horit, hogy Cegléden mi újság. Ott éppen nem esik, de 10 méterrel odébb igen. Így bátortalanul próbáltam jelezni felé, hogy mi lenne, ha egy nappal eltolnánk az indulást. Szerencsére Hori barátom erről gyorsan lebeszélt: "Na mi van, pisipöcs vagy?".
A szokásos negyedórás késését betartva találkoztunk az üllői MOL kúton. Felvettük a 100-110-es utazó sebességet és a régi hetesen Székesfehérvár felé vettük az irányt. Az, hogy előző héten kánikula volt, most meg hideg van és szakad az eső, már nem is érdekelt. Akkor is jó volt a motoron ülni és a barátommal úton lenni. Kár, hogy ezt nem tudtam elmondani a mellettünk elhaladó szánakozó tekintetű autósoknak, mert így abban a tudatban hagytak el, hogy ők vannak jobb helyzetben.
A Somló hegyhez érve, legnagyobb ámulatunkra elállt az eső és a nap is előbújt a felhők közül. Egy kamionos parkolóban levettük a gumibugyikat, de nem tettük mélyre. Hipsz-hopsz elértük Rábafüzest.



Tankoltunk, felhívtuk a családot, matricát vettünk és irány Ausztria. Ilyenkor mindig egy kis szorongás lesz úrrá rajtam idegen földön, de pár kilométer múlva aklimatizálódok. Graz-ot autópályán kerültük el, aztán rátértünk Salla felé a hegyvidéki útra. A nap egyre többször mutatta meg magát és már több volt az égen a kék folt, mint a szürke. Nagy élvezettel vettük a kanyarokat, aztán elkezdtünk szállás után nézni. Az út mellett láttam egy kis zsákutcát, ami fölé sziklák tornyosulnak, másik oldalán meg egy patak. Gondoltam tök jó, még sátrat sem kell verni a sziklák miatt. Laci jobban szétnézett és egy emberszart talált a kis tisztás közepén. Mivel elég finnyás, tovább kellett állnunk :). Aztán felfedezett egy tényleg csodás rétet egy hegyoldalon. Ez már megfelelt. Mindenki felverte a sátrát, némi vacsora és belső melegítés után nyugovóra tértünk.
Reggel kajálás, sátorbontás után indultunk tovább a szokásos mesebeli tájakon. Gyanúsan kémleltük a magasabban elterülő hegyek fehér csillogását A Duracel Hőhén - ami tisztességesen Turracher Höhe névre hallgat -, 1750 méteren már az út mellett is felfedeztünk hófoltokat és nem volt vad meleg. Délre elértük a Großglockner panorámaút fizetőkapuját. 18 euro. A pénzáros nő értetlenül nézett ránk. Próbált minket lebeszélni tervünkről, mivel állítása szerint feljebb esik a hó. Mi ezen csak mosolyogtunk, és mivel nem vagyunk pisipöcsök, mentünk tovább. Amit nem hittünk volna, pár perc múlva tényleg hóesésben motoroztunk és az út mellett egyre több hófoltot láttunk.





Felértünk a gleccser parkolójába. Rajtunk kívül nem volt más hülye, aki motorral jött volna ide. Innen a gleccser a hegyoldalon való félórás lefelé gyaloglás után érhető el. Engem vonzott a cél, de Laci barátom nem vállalta, mondván, hogy fél, hogy nem bírná visszafelé az utat felfelé a hegyoldalon. Így Lacit magára hagyva kénytelen voltam egyedül lebotorkálni a völgybe.




Annyi előnye volt ennek az időjárásnak, hogy máskor itt hemzsegnek a turisták, de most egyes egyedül voltam a jégen. Miután körülnéztem és megérintett a hely szelleme, visszafordultam a parkolóhoz. Folytattuk utunkat a panorámaút északi kijárata felé. Erre emelkedik az út a 2500m - en lévő hágóig. Ahogy mentünk felfelé, már mást sem láttunk csak havat és felhőt. Odáig fajult a dolog, hogy 2 - 3 méteres hófalak között kellett motorozni. Szerencsére az út nem jegesedett, de hiába volt rajtam vastag kesztyű, 3 pulóver és egy melegítőnadrág a bőrruha alatt, teljesen szétfagytam, Laci nem különben. Csodálatos táj volt, de már alig vártuk, hogy melegebb vidékre érjünk.





Kezdett esteledni, úgyhogy szállást kerestünk. Nem találtunk, csak egy murvával felszórt parkolószerűséget közel a főúthoz. Hori orrát szarszag csapta meg. Kiderült, hogy friss anyagra verte a sátrát, szerencsére vizes volt minden, így könnyen le tudta mosni. Talán az egésznapos eső és a puritán szállás miatt kissé lelombozva költöttük el vacsoránkat. Ezen csak egy kis Tokaji tudott valamit segíteni.
Másnap reggel kérdésemre Hori egy "csodálatos" Blöró idézettel kezdett: "Én meg a gödörbe fostam, micsináljak vele mostan" szóval ment a hasa és talált egy gödröt a bokrok közt. Szerencsére ezek után meg is szűnt a hascsikarása és nem árnyékolta be a napot. Az újabb nap reggelén napsütésre ébredtünk és újult erővel indultunk tovább. Még otthon a neten kinéztem a Krimml vízesést ezen a környéken, amit meg is céloztunk. Mikor megérkeztünk, már egy kilométerről is erős morajlás hallatszott. 2 euro / kop belépő fejében megkezdhettük gyalogtúránkat a zuhatagokhoz - több is volt egymás fölött -. A legnagyobb alatt egy sziklapárkányra állva Laci becsukott szemmel, kitárt kézzel átszellemülve élvezte, ahogy a képébe csap a vízpára. Azt mondta, ehhez fogható szabadságérzete nem volt még soha. Én is kipróbáltam, de nekem csak a tegnapi nap jutott eszembe, amikor 2 perc alatt szétáztam.





Innentől nem volt tervünk. Azt ötlöttük ki, hogy megnézzük a németországi Ulmot, aztán másnap reggel szétválnak útjaink. Néhány óra hegyvidéki motorozás után Füssennél egy alagútban átléptünk Németországba. Itt a hegyeknek is vége lett. Ulmot elérve megnéztük a főbb nevezetességeket, Louis bolt, Münster, Óváros. Mikor az Óváros házai épültek 500 éve, sok alkoholista kőműves dolgozhatott ott, mert annyi görbe falat máshol nem látni.









A nap végén kimentünk a városból és egy fenyőerdő szélén csodás táborhelyet találtunk.





Másnap érzékeny búcsút vettünk egymástól. Hori indult hazafelé, én meg egy közeli faluban Sneckenhofen-ban meglátogattam a Pistor H-D építő műhelyt. Itt általában gyönyörű régi vasakat faragnak. Még zárva volt, a kirakatban "csak" egy Panhead árválkodott.





Ezután mentem Gartringenbe a lagziba. Közben hívott Laci, hogy sikeresen hazaért, 12 óra alatt. Ha már ott voltam, másnap megnéztem apósomékkal Stuttgartban a Mercedes Múzeumot - sógorom a Mercedesnél dolgozik - .





A sok érdekesség között ki volt állítva egy '80 - as évekbeli, azt hiszem D190 - es kocsi, ami egy Finn taxisé volt és 1 650 000 km volt benne vezetett szervízkönyvel. A múzeumnak is van persze motoros vonatkozása, mert itt van kiállítva az első motorkerékpár, egy Daimler 1885-ből. Pontosabban csak a másolata, mert az eredeti tűz áldozata lett.





Három napos dínom-dánom után indultam volna haza, de a motor nem indult, az akksi teljesen behalt. Egy 9V-os elemmel sikerült életre kelteni. A generátor rendesen töltött, de a fesszabályzó csak 7V töltést adott le. Megmozgattam a csatlakozásokat, de nem javult a helyzet. Kissé lelombozott az a képzeletbeli jelenet mikor egy német autópályán tolom a vasat a 40 km - re lévő kijáratig, de nem volt mit tenni, elindultam óvatos 80-90-es tempóval.
A benzinkúton tankolás után egy tankoló autós tolt be, mert az aksi nem tartotta a töltést. Hazafelé ezt jópárszor el kellett ismételnem, a Spori tank sajnos nem káptalan. Komárom magasságában már jó sötét volt, a lámpám meg mint egy gyenge mécses, pislákolt. Rátapadtam egy kocsira aki világította nekem az utat.
Bár az 1100 km egy seggel hazafelé, kissé elzsibbasztott, de szerencsésen hazaértem. Mint a későbbi vizsgálataim kimutatták, a töltésproblémát a Generátor-fesszabályzó csatlakozójának teljes oxidálódása okozta, ami a nedves útviszonyoknak köszönhető.
Persze, már Hori BMW-je sem tökéletes, a hátsó lámpája meghibásodott, igaz egy csatlakozó átmozgatásával meg is gyógyult.

Árpi

Kapcsolódó képek a Galériában

Antalyától nem is tudom mit vártam, rengeteg turista, többségében németek. Luxushotelek, egekbe szökő árak, a part minden négyzetcentimétere valamelyik hotel tulajdona. A napozóágyakat csak karszalaggal lehet igénybe venni, amit a hotel ad. A védelmi pajzs viszont jelentős hiányosságokkal küzdött. Két órába telt mire rájöttek hogy az a karszalag nem az a karszalag aminek látszik. Tudtam én hogy a Montanai motoros találkozó jó buli, de hogy egy hét múlva még mindig VIP elbánásban részesülök a tengerparton az ottani belépőmmel, azt nem sejtettem. Sok esélyem viszont nem volt olcsó szállásra tehát továbbindultam keletnek a part mentén.
Épphogy kiértem a városból a motor váratlanul leállt. Mivel áramnak nyoma sem volt az akkumulátorban, gondoltam valami zárlat lehet. Nem találtam semmit ezért a maradék árammal bevágódtam egy ipartelepi motorszervízbe Antalya külvárosában. Miután rájöttünk hogy töltés probléma van muszáj volt hívni egy "elektrik tamírt" (közismertebb nevén ampervadász) aki másnap reggelre ígérte hogy jön. A helyi szerelőbrigáddal vettünk pár üveg sört, amit a folyóparton elfogyasztottunk egy szál cigaretta kíséretében. Aznap a műhely irodájában található kanapén aludtam, az elfogyasztott dolgok hatására igen kellemesen. Délelőtt 10 körül megjött a villanyász, aki kitisztította kollektort és lám már van is töltés. Annyira pofon egyszerű volt a dolog hogy nem is gondoltam rá hogy ez lehet a hiba. Gyorsan elporzottam Manavgat irányába ahol kivettem egy olcsó szobát majd megkerestem a tengerpartot. Este összefutottam két finn fickóval akik Törökországban élnek, egyikük motorral volt, rögtön meg is invitált sörözni.
Másnap reggel fájó fejjel állapítottam meg hogy a finnek italozási szokásai a sztereotípiáknak teljesen megfelelnek. A másnapra tervezett 500 km-t viszont semmi sem szabotálhatta, tehát muszáj volt indulni. A Tuz tó völgyének érintésével Kappadokkiáig terveztem eljutni.


Hihetetlen szép utakon jutottam el Konyáig, néhol havat is láttam az út mellett. Pár óra múlva a Tuz tó kiszáradt völgyében pedig 40 fok közeli hőmérsékletben motoroztam. Az hogy teával kínálnak minden benzinkútnál már nem volt meglepő, itt viszont még enni is meghívtak amit aztán végképp nem utasíthattam vissza. A török kaja egyébként kiváló, többségében kebap, annak különböző változatai, sis, döner, adana, mindenhez másfél kiló saláta jár és egy négyzetméter fűszeres lepény. Sötétedésre megérkeztem Kappadokkiába, ahol 10 líráért (1300 Ft) találtam egy panorámás kempinget ahonnan egész Göremét be lehetett látni, a háttérben a 3300 méteres Hasan Dagi heggyel amit már 200 km-ről kiszúrtam.

Tetszett a hely, hát maradtam itt is két éjszakát, és következő nap offroad túrát szerveztem magamnak a dűnék közötti földutakon. Néhol tényleg elég durva terepviszonyokat kellett leküzdenem, de legalább nem hiába raktam fel endúró gumit indulás előtt. Erre már elég szigor arcokat látni, az utcákon kővel őrlik a gabonát, és sokan szamárháton közlekednek. Még a helyi szőnyegmaffia is letámadott hogy nem e akarok vásárolni valamit. Mivel semmi nyelvet nem beszélt, elkezdtem neki magyarázni hogy nekem olyan szőnyeg kell ami repül, adok érte 100 lírát. Nem értette, de az ár hallatán megkínált teával, és leültetett hogy tárgyaljuk meg. Mondtam neki hogy Aladdin szőnyege kell, erre felfogta hogy mit akarok és könnyesre röhögte magát hogy ezért képes volt behívni.
Itt láttam Törökországban az egyetlen nagymotort egy régi R60-as BMW-t. Volt itt persze török licenc Jawa, ami Roadking néven futott, valamint ETZ-301 aminek Sportstar volt a neve. Hmm... mintha találkoztam volna már ezekkel a megnevezésekkel valahol. Ezek után nem lepődnék meg ha szembe jönne egy Izs planéta, mondjuk Fat boy felirattal a tankon. Az "Allah Korusun" matrica pedig szinte minden jármű kötelező tartozéka, annyit tesz Allah védelmez...a közlekedési stílust elnézve valóban nagyon bízhatnak abban a védelemben.
Innen északnak mentem Akcakocába ami egy egész napba telt, de pofás kis üdülővárost találtam a fekete tenger partján. Felkutattam a legolcsóbb szobát majd miután az árat alaposan lealkudtam elindultam felderíteni a környéket. Itt nyoma sem volt turistáknak, csak helyiek, az árak is a helyi pénztárcához voltak szabva, de sajnos az ital-, és nő kínálat is. Talpig csadorba tekerve mindegyik, még a parton is abban "napoztak". Az egész estém ráment mire sört szereztem, kb. 5 boltot jártam végig. Az egyikben amikor az eladó megtudta hogy magyar vagyok azzal kezdte hogy "Nem nem soha!". Tulajdonképpen a trianoni békeszerződés aláírását Amerika mellett csak a Törökország tagadta meg, tehát érthető a dolog.

A következő nap semmittevéssel telt a tengerparton, a tengerben pedig a medúzák elől meneküléssel. Ez az állat még a tevénél is ostobább, egyetlen célja valószínűleg a magyarisztánból idetévedt turisták lemészárlása lehet, engem ugyanis alaposan megcsípett az egyik. A helyieknek ez nem okozott gondot, valószínűleg magukra tetoválták hogy Allah korusun. Később még megnéztem a kikötőt ami igen hangulatos volt, majd eltettem magam másnapra. Ismét egy húzós nap következett 650 km-el, Isztanbulon át. Állítólag a Boszporusz hídja fizetős, nekem valami csoda folytán sikerült ezt is megspórolnom. Volt ugyan valami fizetőkapu féle, de mivel mindenki valami jegyet dugdosott a gépbe ami nekem nem volt, egyszerűen áthajtottam rajta. Isztanbul után jöttek a Bulgáriából importált utak. Pedig igazából egész Törökországban jók az utak, gyakran a mellékutak is 4 sávosak, kevés forgalommal. A törökök az útépítés megreformálói! Nem létezik útlezárás, egyszerűen a régi mellé építik az újat. Ha az kész, nekiesnek a réginek amit felújítanak, és máris van egy négysávos útjuk anélkül hogy egy percre is akadályozva lett volna a forgalom.


Szóval sikerült belefutnom a kevés kivételbe, és földutakon bolyongtam 2 óra hosszat óriási teherautókat kerülgetve. Amikor azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, egy hadgyakorlat kellős közepén találtam magam, harckocsik között egy mezőn. Én mondjuk jót röhögtem az egészen, a főparancsnok biztos nem volt ilyen vidám. Törökországba bejutni egy dolog, de kijutni már egy egészen más dimenzió. Azzal kezdődött hogy elirányítottak egy épülethez ahol egy csomó pecsétet kellett beszereznem. A bejáratnál egy orvos ült fehér kendővel az arca előtt, sztetoszkóppal a nyakában. Nyilván a sertésinfluenza elleni védekezés céljából volt kirendelve. Gondolom röntgengépet építettek a bal szemébe amivel egyből megállapította hogy kutya bajom, majd kaptam egy pecsétet. Ezek után mehettem a vámosokhoz, és a rendőrségi ablakhoz.

Még valami bank irodájába is behívtak, és aláírattak pár papírt, szerintem kedvező törlesztésű személyi kölcsönt akartak felvetetni. A bulgár részen pedig egészen érdekes módon egy pendrive-ot nyomtak a kezembe és azt kellett különböző helyeken bemutatni. Örültem is hogy talán nálam felejtődhet mint apró ajándék a határőrség részéről, de végül visszakérték. Innen Primorskoba vitt az utam, ahol egy motoros találkozóba botlottam. Kicsit érdekesen volt kitáblázva, de nagy örömömre nem én voltam az egyetlen aki nem találta a helyszínt. Egy Sofiai motorossal fél órán át bolyongtunk mire megtaláltuk a rendezvényt. Amilyen szervezés ott volt azt nehéz lenne leírni. A rendezvény két teljes héten át tartott, 20.000 emberre számoltak, több mint 100 mobil wc-t hozattak, 8 márkakereskedés települt ki rengeteg bemutatómotorral. A sztárvendég pedig nem más mint Ken Hensley volt, a Uriah Heep egykori billentyűse és dalszerzője. Egyébként gyönyörű ligetes környezetben volt közvetlen a tengerparton.


Mivel ez volt az első ilyen méretű rendezvény Bulgáriában, hatalmas bukta lett, ugyanis valami 4-5000 ember jött el összesen a két hét alatt. Én viszont jól szórakoztam itt is az elkövetkezendő két napban, szinte mindegyik klubtag jól beszélt angolul, a prezijük 9 nyelven is tudott. A tenger pont kellemes volt, a sör hideg, a lányok csinosak, az ellátás pazar. Még egy grátisz hotelszobát is felajánlottak nekem, amit a baráti kluboknak foglaltak a közeli szállodában. Mivel ilyen puccos helyekre elvből nem teszem be a lábam inkább visszautasítottam. Egyébként pedig egész kellemes a tenger hullámzására ébredni egy átmulatott éjszaka után, minden bizonnyal kellemesebb mint egy szálloda 15. emeletén nyugdíjas német turisták között.
Még tenni akartam egy kerülőt Erdélyben, ezért innen is tovább kellett álljak, bár erősen marasztaltak volna szombat estére, valami sztriptíz show-t is kilátásba helyeztek. Azt persze nem tudták hogy én előző este majdnem intéztem magamnak egy privát show-t az egyik helyi cicababa hathatós közreműködésével.
Burgas után sikeresen felhajtottam Bulgária egyetlen autópályájára, ami teljesen ingyenes. Gondoltam kiélvezem azt a pár percet a tükörsima aszfalton, mert sejtettem mi következik utána. A Hold felszínéhez hasonlatos utakon jutottam el a határig, majd a Dunán átkelve Bukarest felé vettem az irányt. Arra fel voltam készülve hogy a térképen jelölt körgyűrű nem egy 6 sávos gyorsforgalmi út, de a valóság túltett minden elképzelésemen. Keskeny nyomvályús mellékút ahol kamionok kerülgetik egymást 35-el, és olyan kátyúk vannak hogy a kutya megellik benne. Na ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat hogy ha a fene fenét eszik is én bizony eljutok estig Katrosába, a Flagellum Dei MC találkozójára. Az egyetlen probléma az volt hogy ekkor már 7 óra elmúlt, valamint fogalmam sem volt hogy hol lehet a falu, ugyanis a térkép nem jelölte. Gyors telefon Jézusnak hogy nyomozzon ki valamit ez ügyben majd meg is volt a kívánt információ.
Sajnos Brassó előtt a hegyekben olyan hideg lett hogy képtelen voltam tovább menni, a kezeimet nem éreztem. Azt csak később tudtam meg hogy Katrosában sem volt sokkal fagypont fölött a hőmérséklet. Kivettem egy olcsó szobát majd két percen belül álomba merültem. Vasárnap azért ellátogattam a találkozóra, ha már oda indultam. Majdnem odaértem, ekkor látom hogy Árpi komám motorozik velem szembe. Nem is tudom hogy kettőnk közül ki lepődött meg jobban. Visszamentünk a találkozóra, majd onnan egy közeli termálvizes fürdőbe motoroztunk, ahol a székely nyelvjárás sajátosságainak tanulmányozásával ütöttük agyon az időt. Másnap korán indultam, estére otthon akartam lenni, és bár mindig eltervezem hogy felmegyek a transzfogarasra, erre most sem jutott idő. Persze még benéztem egykét baráthoz visszafelé is így csak kedden értem haza 6000 km-es utamról.
A csattanót természetesen a végére tartogattam. Egész úton semmi gondom nem volt az utakon közlekedő sofőrnek álcázott idiótákkal, pedig ez az állatfajta sajnos nem csak nálunk tenyészik. Miután hazaérkeztem, az első utamon 10 km után elütöttek. Erre most azt lehetne mondani hogy szívás. Hát egyáltalán nem az. Az lett volna szívás ha nem megyek előtte Törökországba.

Opusz

Kapcsolódó képek a Galériában

Május utolsó hetében a főnököm megjegyezte hogy a gazdasági válság miatti állandó munkahelyi stressz biztosan nagyon megvisel. Jobban szeretné ha kicsit kipihenném magam...vagyis ki vagyok rúgva. Mivel búcsúzóul még egy valag pénzt is hozzám vágott már nem is lehetett kérdés hol töltöm az elkövetkezendő pár hetet. Hát persze hogy Törökországban!
Másnap délután már a berúgókaron állva próbáltam magam meggyőzni hogy nem is olyan jó ötlet olyan országba menni ahol a nők talpig csadorba vannak tekerve, és még szeszt sem kapni. Nem sikerült. Egy óra múlva már Jézus komámnál iszogattuk a barna sört, és a világegyetem általános kérdéseit tárgyaltuk. Miután mindenre megtaláltuk a helyes választ, éjjel kettőkor felébresztettem az öreg vashengerest -és az egész utcát-, majd délnek vettem az irányt.
Délutánra már Bulgáriában akartam lenni egy motoros találkozón és addig még majd' 700 km volt előttem. A kiszombori határátkelőnél kicsit érdekesen néztek rám ebben az aberrált időpontban de szerencsére nem problémáztak a másfél liter zárjegy nélküli pálinka miatt, ami a táskában lapult. Nemsokára elkezdett esni, majd el sem állt délutánig. Temesvár után összefutottam egy marosvásárhelyi motoros párral akik Szerbiába igyekeztek egy Hayabusával. Gyorsan meg is beszéltük hogy együtt megyünk a vaskapuig ahol ők átkelnek a túloldalra, én meg tovább haladok Vidin felé a bulgár határra.



Eddigre már egész szép idő lett, nem is bántam hogy másfél órát kellett várni a kompra ami a Dunán vitt át, egész jól eltémáztam ezalatt a határőrökkel. 6 órára érkeztem meg Montanába, majd egy segítőkész helyi motoros segítségével megtaláltam a találkozót is.
A hazai viszonyokhoz képest kicsit sok volt a sportmotor és kevés a kipufogódob, de aki járt már a balkánon motoros rendezvényen az tudja hogy ott ez a természetes. Egyébként meg az árak színvonala hamar feledteti a sornégyes üvöltését hajnal kettőkor. Nem telt bele egy óra és megérkezett Doug is, akivel már korábban tartottam a kapcsolatot e-mailen. Ő egyébként egy alabamai életművész aki jelenleg föld körüli túrán van egy '62-es Panheaddel. Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, Belgiumban csatlakozott hozzá a barátnője Polyna is aki egyébként bulgár. Őt 3 éve ismerte meg egy bulgár motoros találkozón. Hogy mit keresett ott 3 éve? Hát persze hogy a földet kerülte meg, csak akkor egy sokkal modernebb '48-as Indian Chieffel. Este egy egész jó kis rockbanda játszott egy gyönyörű énekesnővel, muszáj volt végignéznem pedig akkor már 2 napja nem aludtam.



Szombaton egész nap esett, de ez nem gátolta meg az önjelölt streefightereket a közönség szórakoztatásában. Később a napsütés hatására megkezdődtek a vetélkedők is hangerőmérés, sörivás, legtávolabbról érkezett motoros...stb. És ekkor felhívtak a színpadra. Itt egy rögtönzött angol tolmács segítségével egy csomó hülye kérdésre kellett válaszolnom. Mivel nem szerettem volna ha Doug kimarad a "jóból" ezért szóltam a szervezőknek hogy van itt egy fickó az USA-ból, őt is kérdezzék ki alaposan! Nem volt őszinte a mosolya, de csak addig amíg a kezébe nem nyomtak egy 20 literes kannát tele benzinnel mint a vetélkedő győztese. Vasárnap reggel Doug meghívott a kempingjébe amit Polyval közösen csinálnak Idilevóban egy kis faluban a hegyek közt. Mivel munkanélküliként sehova nem siettem megbeszéltük hogy két napot maradok náluk és csak utána veszem az irányt a török határ felé.



Elindultunk hát egy "rövidebb úton" ami ugye sejtitek mit jelent. Bulgáriában a főutak sem jók de a mellékutak egyenesen botrányosak.



Ha abból a rengeteg betonból amiből a törökök elleni háború emlékműveit építették, mind utat építettek volna akkor talán a motorom első kereke is kör alakú volna a mai napig. Útközben meg is néztünk egy ilyen emlékművet, egy hatalmas körkép volt, nagyobb mint a Feszty, előtérben életnagyságú diorámával berendezve. Néha tényleg nehéz volt megmondani mi igazi és mi festmény. Estére megérkeztünk a kempingbe, ami nekem nagyon tetszett, igazi parasztház stílusban kialakítva, 5 szoba, mindegyik máshogy berendezve. Én a Harley szobát kaptam, Harley mintás ágyneművel, Harley alkatrész katalógussal a polcon. Volt még Man szigeti verseny stílusú szoba, meg hasonló őrültségek. Kocsma részleg is van, ami egy nagy csűr hangulatosan berendezve motoros képekkel. Víz persze nem volt mert a hegyekben eltört valami főnyomócső és gyanítom hogy ennek megjavítása az útépítés üteméhez hasonlítható.
Másnap ki lettem okosítva a környék látnivalóiból majd elindultam egy 100 km-es körre hogy felfedezzem a Drjanovói kolostort, és a mellette található barlangot. Mindkettő ingyenes és igen látványos.



Na jó a barlang csak nekem volt ingyenes mert egy akkor induló buszos turistacsoporthoz csapódva csökkentettem költségeimet. Igazán kár lett volna másfél órát várni a következő turnusra hogy aztán még fizetnem is kelljen. Visszafelé még elintéztem pár dolgot a közeli nagyvárosban Veliko Tarnovóban ahol egy Kossuth szobor is található, majd visszamentem a kempingbe.
A találkozó óta egyre jobban folyt az olaj a lánckerék mögül, ezért gondoltam szétszedem szemrevételezés céljából. Gyanúm helyes volt, a szimmering 4 éves korára nyugdíjazta magát, szereznem kellett tehát egy másikat. Doug felhívta egy angol haverját Chris-t Veliko Tarnovóban, akinek egy vashengeres sporija van, valószínűleg az egyetlen Bulgáriában. Este el is jött, egy gyári tömítéskészlet maradékát lóbálva a kezében, majd meg is találtuk benne amit kerestünk. Pénz nem fogadott el érte, hát leültünk sörözni és módszeren kiürítettük a kocsmának álcázott csűr italkészletét. Reggel még jobb program várt rám, ugyanis Doug kitalálta hogy elkísér egy darabon, és megmutatja nekem a környék két nevezetességét a Shipka emlékművet és a Buzludza nevezetű kommunista kongresszusi központot. Mindkettő egy hegytetőn áll 1500 m magasságban. A Shipka egy hatalmas kőépítmény természetesen ez is a törökök elleni háborúnak állít emléket mint szinte minden emlékmű Bulgáriában. Elég durva szerpentinen lehet feljutni, és mit ne mondjak néha el kellett gondolkodnom a motorozási tudásomon. Ugyanis Doug úgy motorozott előttem a kéziváltós lábkuplungos, meredek villaszöges Panheaden hogy igencsak nehezemre esett lekövetni.



A Budludza onnan bő félórányi motorozásra van de szabad szemmel gond nélkül látni. Valamikor a 60-as években épült hogy a kommunisták méltóképpen tudják megtárgyalni a hanyatló nyugati kapitalizmus leigázásának mikéntjét. Jelenleg nagyon lepusztult állapotban van, de valamikor hihetetlen fényűzés folyt itt. A padló és a falak mindenhol márvánnyal borítottak, ahol nem, ott aprólékos mozaik minták vannak Marx, Engels, és a többi nagytudású szellemi vezető arcképeiről. A pincében a legmodernebb számítógépek üzemeltek, kb 5 helyiség volt tele hatalmas panelokkal, és kapcsolótáblák maradványaival.
Miután Dougnak ismételten nem sikerült feltörni a toronyba vezető ajtót amit már 3 éve feszeget, megindultunk Kazanlak felé. Mint megtudtam ez Európa legnagyobb rózsatermesztő központja. Gondoltam biztos sok csinos nő lakhat errefelé ha ennyi rózsát el tudnak adni az embereknek, de kiderült hogy mindet bedarálják és rózsaolaj lesz belőle. Itt elváltak útjaink, jó utat kívántam neki a hátralévő 20.000 km-re, majd elindultam Törökország felé.
Edirne előtt jól kiépített határátkelő fogatott, a vízum a kiírás szerint 15-20 Euró. Na igen ehhez gyorsan hozzászokik az ember Törökországban, az árképzés elég érdekesen működik errefelé. A határőr asszonya előző nap nyilván jól teljesített , ezért csak 15 Eurót kértek tőlem.



Estére vadkemping volt betervezve, találtam is jó helyet egy dombtetőn. Azt akkor még nem sejtettem hogy a müezzin óbégatására kell 11-kor elaludnom, majd hajnal 4-kor felkelnem az elkövetkezendő 10 napban. Így hát igen meglepődtem éjszaka, hogy mi ez az "allah akbar" kiáltozás a semmi közepén. Reggel örömmel konstatáltam hogy a korábbi híresztelések ellenére a benzin "csak" 430 Ft-nak megfelelő összeg, állítólag pár éve jóval drágább volt. A Dardanellákon átkelve Canakkale után délnek vettem az irányt. Errefelé vigyázni kell a páncélosokra, igen lassúak és nehéz őket kerülgetni. Először egy 10 tankból álló menetoszlopot előztem meg, később pedig egy méretes teknősbéka okozott infarktus közeli állapotot, ahogy hirtelen előugrott az út menti bokorból. Pamukkáléba szerettem volna érni estére de a nap előrehaladtával ez egyre lehetetlenebbnek tűnt. Egy szerpentinen felfelé azon kaptam magam hogy időnként kipörög a hátsókerék. Na gondoltam ezt is megéltem, 40 éves korára megbokrosodik az öreg spori. Miután majdnem szájraestem azért csak megálltam megnézni mi a fene van, majd megállapítottam hogy az út egy méteres sávban olajos. Fentebb meg is találtam a baj forrását egy út szélén veszteglő kamiont.
Ilyen körülmények közt 11-re sikerült Pamukkaléba bevágódni. Az út egyenest a helyi nevezetességhez vitt, a mészkő hegyhez ami igen látványosan van kivilágítva éjszaka. Még üresbe sem raktam a motort amikor egy helyi szállodatulajdonos mellém gurult a robogójával és invitált hogy aludjak a Hotel Özbay-ban 20 líráért. Ez jól hangzott, de muszáj volt alkudnom is -habár kettőnk közül nem nekem volt akkora orrom mint a zsinagóga kilincse- ezért kiegyeztünk 30 lírában két napra reggelivel. A következő nap korán felmásztam a mésző hegyre ahol két agyvérzés és egy tüdőembólia között még az itt található amfiteátrumot is körbejártam. Egész méretes város volt itt az ókorban, a neve Hierapolisz és a II. században épült.



A hegy egyébként folyamatosan pusztul, állítólag 40 éven belül teljesen elapad a forrás ami a mészkőmedencéket táplálja. Mivel sört itt sem szolgálnak fel a kaja mellé ezért hamarosan odébbálltam és Antalyának fordítottam a kormányt. Itt láttam utam során az első tevét, rögtön meg is álltam fotózni mire a gazdája odajött és invitált hogy fogjam meg a kantárt és csinál rólam képet. Kicsit tartottam tőle, mert a lovakkal sem vagyok jóban, de ez az állat kétszer olyan nagy és kétszer olyan ostoba, ki tudja mikor rágódnak be a fogaskerékcsapágyak az agyában...

Opusz

Kapcsolódó képek a Galériában

A következő sorokat hónapokkal ezelőtt véstem. A firka eddig várta, hogy megjelenjen, ám helyette csak csend. Mivel a csendet ebben a formában nem szeretem, a várakozást megunván, most feltöltöttem ide, hátha mást is érdekel annak dacára, hogy időközben szinte már mindenhol megjelent róla cikk. No de sebaj, hisz' hol lenne jobb helye mint egy veterán Harley-kra szakosodott weblapon.
Az írás hangvétele olyan, amilyent ez a közel 90 éves öregúr és újjáélesztői megérdemelnek. Tiszteletteljes.
Műszaki adatok:

Gyártmány, Típus: Harley- Davidson VL 1200 Flathead
Gyártási év: 1930
Motor: V2-es, 45°-os, oldaltszelepelt 1200 cm3
Teljesítménye: 30 LE
Kuplung: Kéttárcsás száraz, lábműködtetésű
Sebváltó: 3sebességes, tolófogaskerekes, kézikapcsolású



Bevezetésként egy kis történelem:

A milwaukee-i Harley Davidson cég a ma dúló világválság múlt századi megfelelőjének idején készítette el ezt a modelljét. A típust 1930-tól 1936-ig gyártották, két különböző űrméretben. 1930-'34-ig 1200 cm3, majd az utolsó két évben 1340 köbcentivel rukkoltak el. Ez volt a vállalat első oldaltszelepelt motorja. Az újítás igencsak érett már, hiszen a vetélytársak már korábban váltottak a vegyes vezérlésről. Olyannyira belejöttek az újításokba, hogy szinte évente változtattak a külsőségeken is, melyek közül a legszembetűnőbb az 1930-ban először alkalmazott, rövid életű dupla lámpa, de emellett változott a blokk és hengeröntvény, a hengerfej. 1935-'36-ban változik a sárvédők íve, mélyebben a kerék mellé behajlanak, és 1936-ban a korábbi három sebességet négyre növelték.
A szóban forgó VL-t motorkerékpáros körökben jól ismert Művész Zoli restaurálta, aki nem bízott semmit a véletlenre és nem volt hajlandó kompromisszumokra sem. A motorra, pontosabban annak fotójára egyik szigetszentmiklósi börze alkalmával lelt rá. Némi alkudozás következett Jack-kel, majd az egyénire, ám nem stílustisztára alakított motor Zolihoz került, ahol a hibafeltárás során kiderült bizony szükség lesz még egy motorra.

---

Kriszta

Ha még valaki nem látta volna, annak írom ezt az ajánlót a filmről. Számomra ez olyan film, ami - ezzel az elcsépelt szóval élve - "életérzés" szempontjából az Easy Rider-el egyenértékű. Itt nem a mélyenszántó társadalmi és politikai mondanivalóra gondolok, hanem ebben a filmben is olyan fickó a főhőős, akinek a motor az élete.



A főszereplő, Burt Munro 100%-ig hiteles, mesterkélt, erőltetett részletektől mentes figura (a forgatókönyvírónak és Anthony Hopkinsnak is köszönhetően). Ez általánosságban ritka a hasonló témájú filmekben, ahol, ha egy motor megjelenik a vásznon, ott a gazdájának izmos, divatosan tetovált Casanovának kell lennie legalább egy pisztolyal a csizmájában és lehengerlő szöveggel.
A film a hatvanas években játszódik. Az ausztrál Munro arra tette fel az életét, hogy motorjából kihozza a maximumot. Hogy megtudja mire képes vasa átutazik a fél világon az amerikai Bonneville-be, hogy a sóstó kiszáradt, tükörsima medrében megrendezett gyorsasági versenyre benevezzen. A vas pedig nem más, mint egy 1920-as Indian.



Ez a manus elég fura egy figura a körülötte élők szemében, de nem a miénkben. Nekünk természetes dolog, hogy az ember életében az egyik legfontosabb dolog a motorja. A cél érdekében mindent elkövet: dugattyút önt, úgy slickesíti a gumikat, hogy levágja róluk a mintázatot, hitelt vesz fel az utazáshoz, a motorszállító utánfutó kitört kerekét fatörzsel pótolja és mindeközben aranyigazságokkat szór. Pl: "Ha nem mész mikor kell, az idő megy el melletted", "Öt perc alatt többet élsz át a motoron egy ilyen túrán, mint sok ember egész életében" stb.






Végül is gyorsasági világrekordot dönt az 1000m3-es kategóriában, amit a mai napig nem sikerült megdönteni. A film valós események alapján játszódik!


Azért a szomszédok helyében fel tudtam volna rúgni az égbe, mikor hajnalban az udvaron túráztatta a gépét, vagy amikor úgy rendezte a telkét, hogy fűnyírás gyanánt lelocsolta benzinnel a gazt és felgyujtotta az udvart. Dehát mindenkinek megvan a maga dilije :)



Jó szórakozást a filmhez.

Árpi

... Este volt már mikor beestünk Csík Jocóékhoz Kisnánára. Erősen bíztam benne, hogy az elkövetkező két nap nem "csupán" motor szakértéssel fog telni, hanem a környéket is bejárjuk. Miután begyűjtöttem az elmaradhatatlan csípős megjegyzéseket vasmotorkezelési technikámról, bevackoltunk Jocóék barátságos és folyton vendégektől hemzsegő házába. Hajnalig dumáltunk, persze verbálisan motort szereltünk, aztán másnap délelőtt Jocó elvitt minket a kisnánai várhoz.


Vendéglátónknak köszönhetően grátisz volt a belépő. A vár érdekes, szép a kilátás, mellette múzeumnak berendezett parasztház is található, no és persze a vandálok nyoma. Amúgy nyaranta Várjátékok helyszíne is, valamint ősszel borfesztivál és még sok minden van a kis meghitt faluban, ahol szinte tapintható a csend, nyugodtság, kiegyensúlyozottság és a barátságosság. Bár ez utóbbit már januárban is éreztük mikor tizenheten megszálltuk az ország különböző pontjairól a helyi kocsmában fellépő Rockin' Rockcats apropóján.



A parasztházban a környék jellegzetes szobabelsőjét mutatják be, füstös-konyhával, tisztaszobával és kamrával. Persze a két pasinak mi más juthatott volna eszébe a gyönyörűen pingált tulipános láda láttán, minthogy "ebbe mennyi alkatrész beleférne!" - otthon éreztem magam. :)


A várral szemben van egy kis cukrászda, ahova betértünk. Természetesen nem kellett hozzá öt perc, hogy a helyi "királysanyi" ránk leljen. - Zoli, a kisnánai kocsmáros szerint a "falu bolondját" mindenhol megtaláljuk, legyünk Európa bármely pontján. :o) - Nem volt kedvünk vele beszélgetni, bár nagyon jámbor volt, ezért gyorsan távoztunk. Folytattuk utunkat először Szilvásváradra, majd onnan visszafelé Egerbe. Kisnána és Eger között elterülő akármit egyszerűen nem lehet útnak nevezni! Verpelét előtt különösen vigyázzatok, mert életveszélyes, főként ismeretlenül.
Bükkben haladva már jobb utakat találtunk. Bélapátfalvára érve hatalmas transzparensek hirdették a három hét múlva esedékes első találkozót. Úgy tűnik mára minden településnek meglett a maga "motorostalálkozója". Nem hittük volna ezt még húsz éve. Félúton a gyönyörű hegyektől, szikláktól övezett, itt-ott meg-megbúvó "bármikor beköltöznék" házak között, egy bágyadtan intő, véres arcú srác képe nyomult elénk minden meseszerű illúziót szétrombolva egy kanyarban. Mellette hevert endurója, körülötte emberek segédkeztek, a pillanat alatt megértett jelenet szerint elütői is. Mivel segíteni nem kellett, tovább mentünk, bár kissé nyomottabb hangulatban. Megérkeztünk Szilvásváradra. Sarkaiból fordult ki minden 1982 óta. Parkolódíj 600 Ft - ez mondjuk motorral kikerülhető -, útdíj 800 - itt már gyalogoltunk a rengeteg turista között, így ez is kimaradt -. Kisvonat ami a pisztrángoshoz és a Szalajka-völgybe visz ... na azt már meg sem kérdeztük, mert a tömérdek gagyi és néhány valóban szép kézműves remeket árusító pavilonerdő végét nem látva úgy döntöttünk nem ezért jöttünk és egy "Nyergelj-fordulj" nyögéssel visszaindultunk Eger felé. Pár éve még fogszívások közepette és az itthoni 2-300 forintos belépőkre nosztalgikus vágyakozással gondolva fizettünk ki borsos összegeket egy-egy külföldi múzeumért, látnivalóért. No nem kell semmitől sem tartani, ebben már tuti utolértük őket. Livi jól mondta: ezerkétszáz forintért bejuthatsz a vár falai közé... de onnan továbbmenni, akár a kazamatákba, akár a fegyvermúzeumba további ezresek. Még jó hogy '90-ben megnéztük 300 forintért.

A Dobó téren - olvashattuk a neten - kirakodóvásár és bemutatók vannak. Volt. Azaz bekerítették a teret nádszövettel, ékesítették kapuval ,ahol korhű öltözetben szedték a hat azaz hatszáz forintos belépőt. Miért is? Pár kézművesért, napi néhány bemutatóért, valamint egy kajás sátorért. A kint rekedt pórnépnek, vagy ha úgy tetszik "garasdezsőknek" is volt pár árus. Mellettem valaki megjegyezte. Szégyen hogy ezért pénzt kérnek. Nem én mondtam. A belváros, és a látkép viszont ingyen, és bárki által hozzáférhetően gyönyörű. Sikerült lekapni a lenyugvó nap fényében a Minaretet és a vár egy részét. A sikátorokban bolyongva elfogadható minőségű és áru ajándék és bor árusokat is találtunk. Közben este lett, így a Szépasszonyvölgyére nem jutott idő, de legalább lesz miért visszajönni ide is. :)
Persze közben elkapott minket az egyre gyakrabban előtörő nosztalgia, és vigyorogva emlékeztünk 1990-re mikor a város szélén egy földbevájt buszmegálló tetején aludtunk sűrű kék-fehér kocsi látogatások közepette és hazaérkezésünkkor derült ki, hogy különös, sátánistának nyilvánított gyilkosságok borzongatták épp akkor a helyi népeket. Úgy tűnik nem kellettünk nekik. :)
Tehát szép lassan visszacsorogtunk Kisnánára, ahol már várt minket Livi finom babgulyása, no és az újabb hajnalig tartó beszélgetés. Persze nem is Jocónál lennénk, ha nem hallatszana - a görcsös próbálkozás ellenére hamisíthatatlan - V2-s hang. Ki lehet? A motor ismeretlen, de ez itt nem furcsa. Egy egri srác hozta be megmutatni teljesen friss, ropogós szerzeményét fülig érő szájjal. Gratulálunk és sok-sok élményt vele!
Másnap reggel ... helyett kábé délben, teletömött bendővel és 30 fokban indulunk visszafelé. Már nem a Mátra az útirány, hanem Gyöngyösön és Vácon keresztül, Budapestet kikerülve vissza Esztergomba. Szadánál és Veresegyháznál megússzuk a sokszor végtelennek tűnő piros vasúti lámpát. Vácrátótnál egy előzésnél bent rekedek a lábtartóig érő nyomvályúban. Mindez olyannyira nem lenne gond, hiszen Csornánál már begyakorolhattam, ám ez a szembejövő sáv! A nyomvályú olyan brutális, hogy meg sem kockáztatom a krosszos kiugrást és a szembejövő kisteherautó is tudhat valamit, mert megértően teljesen lehúzódik hogy vadmalacnak helyet adjon. Végtelennek tűnő méterek után sikerül visszaeveznem saját sávomba egy kisebb vályúnál. Már nemcsak a meleg miatt ver a víz. Vácnál úgy érzem a szemembe csurog a veríték, nem nagyon kapok levegőt még a nyitott bukóban sem, ráadásul aszfaltoznak is. Visszasírom a vacak, ám friss levegőjű és ehhez képest néptelen mátrai utakat. Szerencsére tankolunk, majd Hemi egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívja váci havert. Az ígért, berugókaros oldaldeklit akár most személyesen is el tudjuk vinni. Sajnos csak nekünk van szabadság, ő még dolgozik, így megpróbálunk kiosonni a műszakváltásos dugó alatt.
Nagymarosnál megállunk a parttól nem messze, ahonnan láthatjuk a Fellegvárat, Visegrádot a Duna kanyarodását és egy szép régi kicsinyke hajót is a parton.
Az út visszafelé nem tűnik olyan hosszúnak, és észrevétlenül Párkányban vagyunk. Kis kavarodás a határ után, mert időközben egész Esztergom közlekedését megreformálták. Ennek köszönhetően hatalmas kerülővel jutunk vissza Kareszékhoz. És ekkor jön az, amire valamikor ennek a végeláthatatlan szósalátának az elején céloztam. Ildikó felvisz minket a Vaskapuhoz egy szerpentines, kanyargós úton. Körpanoráma. :)

Pilis, Bazilika, elvett dombjaink, síkságunk, a Duna és persze a "miautó" gyárunk. Állunk a lenyugvó nap fényében és a giccsbe hajló látványtól lemerevedünk. Hát persze hogy ide járnak a helyi ifjak romantikázni . Kezdenek is felszállingózni, így megelőzvén négy éves Hunor idő előtti felvilágosítását, visszaindulunk.


Másnap reggel irány utunk utolsó állomása Sárvár. Igen, természetesen eső. Csornáig bírjuk, akkor felvesszük az esőruhát.
Hurrá nyitott rock bukó! Ennek aztán szinte minden utunkon élvezem előnyeit. Lassan már senki nem akar velünk motorozni, mert nekünk nincs szükség esőtáncra... jön magától... mindig. Élvezet mikor a jég koppan a homlokodon és már nem csak az esőtől nem látsz, hanem a könnyeid is hátráltatnak.
Mire beérünk a várba, már nem esik, és alig-alig cuppog a víztől a bakancsom, de sajnos hűvös van. Mindez látható a táboron is. Nincsenek túl sokan. Aztán ez persze megváltozik és egy gombostűt sem tudsz pár óra múlva leejteni. Ismét sok az ismerős, jók a koncertek. Történik némi biliborítás, de így jó, legalább tiszta minden. Vasárnap késő délelőtt indulunk haza. Mindössze 60 km-t kell legyűrnünk. Hát megjöttünk. Véget ért. De csak a túra, mert következő hétvégére már ott lapul zsebünkben Krisztiánék meghívója és a többi program, ami még hetekre biztosítja, hogy szomszédainkat ne lássuk.



Igazából végiggondolva ez a túra nem éppen egy kultúrtúrára sikerült, ennek ellenére nagyon szép természeti környezetben motoroztunk, csodálatos épített értékeket láthattunk és ha van több időnk, valamint nem dobunk olykor hátast a szemtelen lehúzások láttán, még több minden csodát láthattunk volna kicsire zsugorított hazánk ezen szeletéből. Ami a legfontosabb, mindenhol barátokkal találkoztunk, éjszakákat végigdumáltunk, a "jó volt együtt lenni" érzéssel térhettünk haza, hogy várhassuk a viszont attakot, mikor viszonozhatjuk vendégszeretetüket és türelmüket.
Emellett a túra tökéletesen bebizonyította korai még leírni, lenézni a vashengeres gótikákat, ugyanis a '79-es illetve '75-ös folyamatosan használt, és nem csupán erre a túrára kiélezett ezres Sportsterekkel semmi gond nem volt az olykor tréfás kedvű időjárás - hőség, jég - és útviszonyok valamint motorkezelésem ellenére. Az, hogy az én sporim falsot szív ezért leáll, hát istenem. Javítható.
A hétköznapok butaságai ellen viszonylag hosszú időre felvérteződtünk, feltöltődtünk. Bízunk benne vendéglátóink sem szenvedtek maradandó sérülést. :) Nem voltak hosszú etapok - a maximum kb. 200 km volt - de nem is teljesítménytúrának szántuk. Pont annyit mentünk amennyi jólesett, és pont úgy, ahogy jólesett. Nyaraltunk. Egy héttel később sikerült a Bakonyba is jócskán belekóstolni. Idén talán a Mecsek következik. Rettegjetek mohácsi, bajai és pécsi haverok! :)

Kriszta

Az elmúlt évek "Európa túrái" után úgy gondoltuk 2007-ben Magyarországon bóklászunk kicsit. Az egy helyben topogás, napokig strandon aszalódás nem a mi műfajunk, így közel két évtizednyi -de öreg vagyok csessze meg!- vadkempingezés után felidéztük az ország különböző pontjain élő barátok, haverok meghívását. Majd ezt az egészet vegyítve egyéb lehetőségeinkkel, egy nyugatról induló, és Észak-Magyarország egy részét bejáró túra terve rajzolódott ki előttünk. Fátumszerűen a tíz napos túra startja és végcélja is egy-egy motoros találkozó volt. Ne várjatok tőlem mélyenszántó technikai értekezéseket, se impozáns csoportképeket. "Csupán" az út élményeit próbálom elmesélni.
Egy július végi pénteki napon indultunk első uticélunk Fertőszentmiklós felé, az Acélkerék bulira. Természetesen az előtte hetekig tartó szárazságot induláskor felváltotta az eső. "Minek esőruha" gondolattal sikerült combtőig elázott farmerben, és ugyanolyan vizes dzsekiben kora este Zalaegerszegről Fertőszentmiklósra érni. Szerencsére ott már nem esett, és hideg sem volt, így komfortérzetünk szinte teljesen helyreállt egy zoknicsere után. Élmény volt újra hallani a saját dalok mellett klasszikus blues nótákat játszó soproni Blues Floor zenekart, majd őket a Rockin' RockCats követte. Most mit mondjak?! Egyszerűen nem láttam még Lacáékat rossz, szenvtelen koncertet játszani. Fergetegesek voltak!!!
Másnap nehogy hiányérzetünk támadjon, újra esegetett. Mivel az elmúlt tizenhét év sem változtatott minket felvonulóssá, játékokban résztvevőssé, gondoltuk kicsit szétnézünk a környéken. Elsőként Röjtökmuzsajra mentünk, hogy megnézzük a Malommúzeumot. Az épület magánkézben van, és panzió illetve étterem működik benne, így ellenkező irányba Fertődre mentünk tovább. Megnéztük a kastély szépen gondozott parkját és épületét. Persze korántsem néztünk meg mindent, mert Boldi ajánlatával - késő bánat - nem éltünk, de hát messze volt még Eger.

A szombat este és éjjel beszélgetéssel telt. Egyre több lett az ismerős, s bár a koncertek nem a mi fogunknak valók voltak, nem unatkoztunk. Ami különösen tetszett ebben a buliban az a régi találkozók családias hangulata volt. Mivel nem vagyok újságíró, és nincs a véremben a fotózás sem, így eshetett meg, hogy egyetlen képet sem csináltam.

Vasárnap indultunk tovább Esztergomba, ahol barátaink már vártak ránk. A változatosság gyönyörködtet elve alapján, az előző napi áztatást felváltotta a kánikula. Nem siettünk, a Duna is gyönyörű, így meg-meg megálltunk. Persze mindenhol tömegbe futottunk, ahol csendet reméltünk. Próbáltunk egy jó házias éttermet találni, ahol egy finom halászlevet - ha úgy tetszik halászlét - ehettünk volna, de cserben hagyott minket szaglásunk, így a harmadik próbálkozás után feladtuk és maradtunk a már jól bevált esztergomi lángosnál. Miközben tömtük magunkba a sajtos-tejfölöst, "még elbújhattok" gondolattal felhívtam Kareszékat , akik köszönték, hogy az utcán nyakig tejfölösen eszünk, mikor ők készültek. Sebaj a finom, grillen sütött csevap jól jött később is. :)
Egyik kedvenc városunk Esztergom , így főbb nevezetességeit már megjártuk évekkel korábban. Bennem a Bazilika kupolája hagyott mély nyomot, ahol kibújva jó belekapaszkodni a drótba, és áááááááá nem vagyok cseppet sem tériszonyos felkiáltással gyönyörködni a tájban, és bosszankodni a gyönyörű dombok és lankák láttán, amit mások ajándékba kaptak anno.
Este jó hangulatú grillezés és dumálás után estünk ágynak, hogy reggel induljunk tovább. Aztán eljött a reggel, és vele az éjszaka óta kitartóan zuhogó eső. Mivel nem túlélő túrára indultunk, pofátlanul ott töltöttünk még egy napot. Kedden aztán kisütött a nap, és mi infókkal felvértezve, Hunor szemrehányó "miért mentek el?" pillantásának tűzében elindultunk.
Mivel nem akartunk kompozni, átmentünk Párkányba, majd onnan kb. 15 km-s út után Letkésnél újra (?) Magyarországon voltunk. Jó minőségű úton, gyönyörű környezetben, hatalmas sziklafalak között motoroztunk. Közben Verőcén volt már némi mozgolódás a Magyar Szigetre készülve, de mi most nem oda tartottunk. Mentünk tovább Rétság felé, hogy onnan Hollókőre vegyük az irányt. Egyre rosszabb minőségű úton haladtunk, és mire eluralkodott rajtunk az eltévedtünk-túlmentünk érzés, éppen odaértünk. Az út és a táblák egy hatalmas parkolóba irányítottak, ahol egy hosszú hajú srác "elfelejtett" tőlünk parkolási díjat kérni. Ami amúgy 600 forint egész napra, és ezért a főtéri vendéglőben kapsz 10% kedvezményt. Ügyes.


A lejtős parkolóban "gondosan" lezártuk motorjainkat - persze fotó nincs... elfelejtettem -, amiken még a bombereket is otthagytuk, ám biztos, ami biztos egy-egy követ raktunk a kerekek alá. Éppen indulni készültünk a vár felé, mikor füttyentést hallottunk. A kevésbé sportos turistákat alku tárgyát képező összegért szállító elektromos kisvonat már elment, szerencsére tömeg nem volt, így másodpercek alatt sikerült felfognunk a fütty nekünk szól. Hátranéztem és kővé váltam. Ilyen nincs! Hát ebben az országban már mindenhol ismerősbe botlunk?! :) Lütyő volt Paksról, kisfiával és feleségével. Röpke háromnegyed óra duma után kaptattunk felfelé a vár irányába. A 600 Ft-os belépő megváltása előtt, már kaptunk némi idegenvezetést a jegyszedő apótól, aki valahova a távolba mutatott, ahol szintén egy vár áll, bár elég romos állapotban. A várormon több irányba helyeztek el távcsöveket. Feláldoztunk 100 Ft-ot. Mire leketyegett, éppen sikerült megtalálni a mutatott várat. A hollókői lakótorony le volt zárva, mivel felújításra szorul és ebben a balesetveszélyes állapotban nem látogatható. Azért áll benne egy viasz vitéz, aki olyan élethűre sikerült, hogy hirtelen rábukkanva a frászt hozta ránk.
A várban berendeztek egy 13. századi úri vacsorát ábrázoló termet, ahol korhű zene szólt. Persze jött menő kamasz, aki "innen jön ez a gagyi zene" ordítással lépett a helyiségbe, és akinek édesanyucikája nem értette miért is hüledezünk egész biztosan remek ember gyermeke miatt. A következő teremben kódex másolatokon végignézhettük a magyar történelem főbb állomásait, és a 13- 16. század fegyvereit.


A várból egy kellemes lejtős jelzett ösvény vezet le a faluba. Nem tudom eléggé díjazni, hogy nem engednek be járművet az Ófaluba ! Gyönyörűen helyreállított palóc házak sorakoznak egymás mellett. Épül pár új is, azonban szigorúan kötött építészeti stílusban. Van pár eladó ház is - mikor költözünk?! :) -.


Mivel mi is egy 1928-ban épült parasztházban élünk, próbáltunk ötleteket is meríteni. Lépten - nyomon kézművesekbe és kézművesboltba botlottunk, de csak pár apróságot vásároltunk, mivel teljesen érthető módon a kézműves portékák borsos árúak. Fájó szívvel mondtunk le fazekas termékek beszerzéséről, hiszen korántsem volt garantált épségben megérkezésük. Hollókőn van egy szövőmúzeum is. Tizenöt éve szövök, így természetesen nem hagyhattuk ki. A hozzá tartozó boltocskában némi aktuális gazdaságpolitikai véleményt is kaptunk. Nagyon tetszettek a parasztingek, ám mikor láttam ,hogy közel duplájába kerülnek mint otthon, morcos lettem, és gyorsan el is köszöntem. Van még posta és babamúzeum, helytörténeti múzeum is. Igazából szerintem Hollókő egy egész napos program. A vendéglő ahol a parkolási jegyet beszámították tele volt, de lejjebb ott a Katalin vendéglő, ahol ezres alatt ily csúfságokkal próbálnak megetetni: sztrapacska sült csülökkel, palócleves.


Hollókő után elindultunk Kisnánára. Ez azt jelentette előttünk az egész Mátra ! Ez persze csak nekünk zalaiaknak akkora élmény, hisz' tőlünk közel 400 km. Sporim kényelme vetekszik egy merevvázaséval, az úttest pedig semmivel sem különb, mint bárhol máshol az országban. Biztos én vagyok puhány, de érdemes lenne áldozni rá, hogy egy-egy hajtűkanyarban ne az út közepén elterülő hatalmas lyukkal kelljen farkasszemet nézned. Főleg ha szigor vagy és a nyitott bukóhoz jóóó setét napszemüveged van. :P Na de ennyit a nyafogásról. Az út szemet gyönyörködtető, és leírhatatlan szépségű. Persze az én hétliteres tankom, amit Rétságon töltöttünk tele, csontszárazzá vált az észrevétlenül gyarapodó kilométerek alatt, így egyik kanyarban angolosan eltűntem Hemi mögül. Gurultam egy viszonylag egyenes - :) - szakaszig és vártam. Nem kellett sokáig, már hallottam is az eszeveszett visszafelé tépést, amit hiányom felfedezése követett. Megkönnyebbült vigyor után kis benzinfejtés és indultunk tovább. Mátrafüreden dobtunk egy balost Abasár felé.


Domoszló előtt tankoltunk és mivel addigra már gyomrunk erősen jelzett, jobb hijján a helyi pizzériát szálltuk meg. A hely olyan semmilyen, műanyag kertiszékes volt, és a helyi vagányok olyan, általuk keménynek hitt párbeszéddel műsoroztak, hogy azt hittem valami szappanopera forgatásán vagyunk. De legalább a pizza finom volt. Közben telefonáltunk Uralos Ottónak , aki már előző nap is aggódott értünk, hogy itt vagyunk. Elnavigált minket hozzájuk, ahol a pizzát leöblítettük kávéval és üdítővel, najó egy kis finom mézborral is. Búcsúzáskor kaptunk egy-egy üveg Domoszlói Traminit, ugyanis Domoszlón van egy pincészet, ahol több tucat fajta bort palackoznak. Amit ugye nem lehet kihagyni. :)

Kriszta

Húsz éves ismeretség köt minket Qkáshoz, mert hiába minden ellenkező törekvés még a kötelező sorkatonai szolgálaton is egymásra találtak az antiszociális egyedek. :) Mára a tetoválás divat lett, így a tetkósok is szaporodnak mint a nyulak, ám szerencsére ebben a körben is létezik természetes kiválasztódás, így hosszabb távon csak a jó munkát végzők maradnak talpon. Most elsősorban nem a tetoválásokról akarok itt hadoválni, hanem a képeiről, de valahogy el kell kezdenem.
Félreértések elkerülése végett ez itt nem fizetett reklám! Egész egyszerűen nagyon megfogtak a képek, mikor egy nyári napon "csakúgy" beugrottunk hozzá. Gondoltam megosztom Veletek, míg érkeznek sorban a motorépítési és túraleírások.


Kis biográfia: Kezdetben -a nyolcvanas évek végén- a helyi strandon rajzolt portrékat, majd a belvárosban nyitott egy apró helyiséget ahol elkezdett tetoválni. Történt közben egysmás, majd több mint tíz éve költözött jelenlegi helyére Keszthelyen, a Deák utca 5. szám alá, ahol kialakította "Q" Tattoo néven stúdióját. Már a bejárat elárulja nem szokványos hely. Még a tetováló szalonokban többször megfordult kuncsaft is meglepődik és belefeledkezik a bejáratot keretbe foglaló légies indaszerű mintákba. Belépve alapvetően két fő helyiséget találunk. Egyik a testek díszítésének ad helyet, ám én most a másikra összpontosítok. Ez a helyiség a vászon alapra vetített álmok bemutatását felvállaló Galéria. Ahogy a szakmában ismerik és elismerik Qkás, több mint két évtizede a péklapátot cserélte le a rajzszénre, illetve a halkan zümmögő tűre. Szakmaiságának és tehetségének nemzetközi szintű elismertségét a falat beborító oklevelek is bizonyítják, de szerintem sokkal többet elárulnak az elégedett varrottak üdvözlőlapjai, személyes ajándékai. Néhány éve az "üresjáratokat" nem csupán újabb tervek, skiccek papírra vetésével tölti ki, hanem olaj illetve akril festmények formájában is megmutatja mit tud - gondol.
Képei nem szokványosak. Ennek ellenére, ha megpróbáljuk szakaszolni, hogy kicsit egyszerűbb legyen a helyzet, illetve valamilyen rendszerbe foglalni, megkülönböztethetünk fantázia -fantasy- , szürreális, pszichedelikus, illetve a legújabb -újra-kedvelt zenei irányvonal a rockabilly tárgyiasult formavilágát megjelenítő alkotásokat.




Mint mondja megrendelésre nem dolgozik, csak kizárólag ami belülről fakad. Ennek megfelelően képei hűen tükrözik pillanatnyi hangulatát, gondolatvilágát, mindazt, ami foglalkoztatja, vagy egyszerűen, ami kikívánkozik. Három évvel ezelőtti sorozatára a szürreális szemek, geometriai formák, mozgásban lévő vigyori virágok jellemzők. Előbbiek főként a markáns kék és vörös sötétebb árnyalataiban pompáznak, míg utóbbi képek a giccs hibáját remek módon elkerülve világosabb, vidámabb színekben jelennek meg.


Alkotásainál él a szimbólumok, az álmok jelentőségével, lehetőségével, nem egy szájbarágós fajta. :) Elárulta, bár vannak kiknek mást "mond" egy-egy kép, mint amit ő közölni szeretett volna, de legtöbbször gondolkodása találkozik a szemlélőével. Némely kép minden alkalommal újabb és újabb részleteket tár fel, mitöbb a képtől való távolság sem mellékes. Az ambivalencia sem áll tőle távol. Cinikus, olykor groteszk, durva alakzatú képeit oldja egy-egy kecses inda, némely pszichedelikus képe visszarepít minket a hatvanas évek világába szerrel vagy szertelenül, míg az ötvenes évekre fogékonyak a rockabilly elengedhetetlen motívumait nézegetik előszeretettel.
Alkotásai elgondolkodtatnak, nem csupán esztétikai élményt nyújtanak.




Jelentéstartalmuk több síkon mozog, így ha Qkás gondolkodását sikerül elkapnunk, vagy még szerencsésebb esetben egy húron pendülünk, észrevesszük a mögöttes tartalmat, mely olykor hátborzongatóan és zavarbaejtően nyílt. Remélem sikerült kedvet csinálnom a pajzánul leselkedő medvék, szemek, lágy hullámzó indák, táncoló napraforgók, szélfútta hajkoronából sokat sejtetően pillantó szempárok, tűzmadarak, magával ragadó örvények, valamint a "kockafej" és mosolygó virágok bizarr együttesének világához!



Kicsit a tetkósról is... Bár nem technikai ember, így kihívás számára egy-egy olyan tetoválás motívum kérése mint pl. a shovel blokk, ám ennek ábrázolásában sem találtunk kivetnivalót. :) Mindent és mindenhova elkészít. Szimpatikus hogy nem próbál rábeszélni az üzletre "gondolkodj még két hétig, és ha akkor is tetszik gyere vissza". Mindig azt hittem -látva pár kitelepült tetoválót- hogy mekkora üzlet ez. Most azonban sasolva egy-egy munka előkészületeit, utómunkálatait rájöttem, ha valaki odafigyel a "részletekre" um. higiénia, a sterilitás, az nem két fillér.

Kriszta

Az egész akkor kezdődött, amikor elhatároztuk Horival a barátommal, hogy jó lenne ebben az évben is néhány napot csak motorozással tölteni. Ausztria legmagasabb pontját, a Großglocknert tűztük ki célul, az időpontot a Markt Allhauban rendezett Shovel Partyhoz igazítottuk. Mivel családos emberek vagyunk, max. egy hosszú 7végét akartunk szánni a túrára. Hori egy BMW F650-el, én pedig a '72-es Shovelal indultam útnak. Nekem ez volt az első szezonom a géppel amit motorozással töltöttem, úgyhogy még ismerkedtünk egymással.
Bár az ismerkedés már Februárban elkezdődött, amikor első hosszabb utamon, Szegedről hazafelé (Bp.-re) elhagytam az akksi takaró lemezt, és volt egy zárlat is. Fellazultak a szívócsonkrögzítő bilincsek csavarjai, fals levegőt kapott, ezért kis fordulaton le akart állni a gép, folyamatosan túráztatni kellett. A kuplunglamellák összeragadtak, mert a big fix görgők kinyomták a zsírt és a lamellák közé ment, emiatt a váltás elég "nehézkessé" vált (szíjas primerem van). Mielőtt hazaértem, kihullottak a váltó rudazat csavarjai, így az utolsó 2 km-t kettesben tettem meg. Otthon ráeszméltem arra, hogy ez a motor kitűnő orvosság unalom ellen. A szabadidőt lefoglalja a károk elhárítása :)
A következő utamon a kuplungtengely rögzítőanyája fellazult, az meg elindult oldalirányba a berúgó kuplungmechanizmusa felé, addig amíg össze nem szorította azt. Ennek hatására 60 km/h-nál elkezdett a berúgókar körbe-körbe forogni. Én persze majd bef*stam ijedtemben, nem tudtam elősször mi az az égtelen zörej, és mitől emelkedik meg a motor minden méterben. Forgás közben leért a földre a berúgó és megdobta a motort. Persze ezek a problémák saját hibáimra és a tapasztalatlanságra vezethetők vissza, nem a motorban volt a hiba. Egy idő múlva kezdtek elmaradni a rendellenességek és már-már kezdett megbízhatóvá válni a motor, úgyhogy bizakodva néztem a jövőbe.
Szóval az indulás egy pénteki napra esett. Úgy terveztük, hogy Ő Ceglédről jön és Üllőnél találkozunk reggel 3-kor. 2-kor hívott, hogy ott észnélkül szakad az eső, vár egy kicsit, hogy elálljon. Mondtam jól van, bár nálunk kellemes langymeleg este volt. Egy óra múlva megint hívott, hogy most már elindul, mert az idők végezetéig várhatna, akkor sem csendesedne az eső. Úgy is lett, Üllőn a Mol kúton találkoztunk, aztán indultunk is, mert kezdett csöpörögni. Nem jutottunk messzire, már szakadó esőben vettük fel a gumibugyikat. Mivel a Horinak nem volt vízálló kalucsnija, egy óra alatt rongyá ázott a bakancsa. Székesfehérváron vett a Tescoban egy gumicsizmát. :) Ez már tényleg szárazon tartotta a lábát.
A 8-as úton értük el Rábafüzest, itt már nem mindig esett. Nem vettünk matricákat, mert kisebb utakon jobban szeretünk menni. Graz-ban kissé elkeveredtünk. A motorom itt kihagyott és olykor leállt. Gondoltam még nem tökéletes a karbi beállítása, vagy vizet kapott a megszakító. Mentünk tovább, a táj egyre varázslatosabbá vált, Hori megjegyezte "itt olyan élénk a fű színe, mintha minden nap valaki újrafestené". Egy körforgalomnál Magyar motorosok suhantak el előttünk, a következő faluban, Köflachban megálltak. Mi is odamentünk egy kis beszélgetésre. Debreceniek voltak és olaszországi nyaralásra indultak egy kis osztrák túrát beiktatva. Mentünk volna tovább, de a Shovel nem akart. Az akksi megadta magát teljesen. A BMW-vel elmentem egy párszáz méterre levő motorosbolthoz. Mondta a csaj, hogy a barátjának a szomszéd faluban vannak HD cuccai, menjek oda. Ott egy hangár-szerűségben, ami tele volt épített gépekkel a srác már hozta is az akksit, csak hogy kimaradt a számításomból, hogy az akksitartóba raktam a biztosítéktáblát, úgyhogy a gyári méret nem fér be. Erre előállt egy használt 4Ah-s gokart akksival amit 10EUR-ér el is hoztam.



Folytattuk utunkat, ami a magasabb hegyek közé érve egyre jobban eldurvult, Pl. találkoztunk egy 23%-os lejtővel ahol tábla figyelmeztet, hogy kapcsolj vissza egyesbe! A cél előtt 100km-el kezdett ránksötétedni. Mivel nem nagyon akartunk fölösleges pompára költeni és szeretjük a természetet, a kevés alkalmas hely közül választottunk egy út széli, fákkal körülvett tisztást teljes ellátással (el lehetett látni a 2000m-es hegycsúcsokig) amin volt egy-két mezőgazdasági cucc, meg farakás és itt letelepedtünk. Előkerültek a csábító konzervek az éhség ellen, a hideg ellen pedig laposüveg és jóféle bor. Eccé csak megjelent egy banya kocsival, és morcosan kérdezte, hogy mi járatban vagyunk. Mondtam, hogy fáradtak vagyunk, nem tudunk hol aludni és itt letelepednénk éjszakára, ha nem bánja. Persze nem hagyunk magunk után szemetet, közben egy palack bort nyújtogattam felé. A banya szíve megenyhült beleegyezett, de a bort nem fogadta el. Sátrat vertünk, nekem szimpatikusabb volt egy pótkocsi alá behúzódni, Reggelig meg se mozdultunk. Pitymallatkor összeszedelőzködtünk, nyomot sem hagytunk magunk után. Még a nap is előbújt a felhők közül, a friss hegyi levegőt harapni lehetett, ahogy a mesebeli tájon kanyarogtunk, közben a gépek szépen duruzsoltak, hátborzongatóan jó érzés, amolyan világbéke hangulat.


Heiligenblut után megérkeztünk a célunkhoz vezető panorámaúthoz. (18 Eur/kop a beugró). Itt a vas megint kezdett betegeskedni. Ahogy a hágón a szűk kanyarokban baktattunk felfelé, kis fordulaton elkezdett prüszkölni, durrogott és leállt. Sikerült betolni és emelt fordulaton felvitt a panorámaparkolóhoz ami 2500méteren van. Leesett az állunk a minket körülvevő 3700m körüli, magasabbnál magasabb, hófödte hegycsúcsok láttán, még a nap is kisütött. Leereszkedtünk a gleccserhez.

Az ösvényen táblák jelzik, hogy 5,10... éve meddig ért a jég. Döbbenten vettük tudomásul, ha ez ilyen ütemben húzódik vissza, 10 év múlva a csak az emléke marad. Nem nehéz megjósolni hogy nem lesz jó vége ennek a klímaváltozásnak.

Lent mászkáltunk egy kicsit, jóízűt ittunk a geleccserpatakból és indultunk vissza a motorokhoz, mert várt minket a Shovel Party.
Mégiscsak vettünk matricát, mert még 350 km volt hátra és már benne voltunk a délutánban.
Párórányi autópályás rázatás után mikor Markt Allhauba értünk már leszállt az este. Sehogysem találtuk a helyet, a gépem megint elkezdett szarakodni. Jött egy házaspár kocsival és szántóföldekek mellett mezőgazdasági utakon kóvályogva elkísértek a kapuig minket. Ott ismét lerohadt a bike, úgyhogy tolva értem be a célba. Pár perc várakozás után beröffent, tökig érő füvön keresztülvágva akartam sátorhelyet keresni, belementem valami nyomba és felakadt az alja, le is fulladt. Próbálom berúgni (a motort) de a főtengelyt nem tudtam átfordítani. Lenéztem és kivert a víz, a szíj félig le volt ugorva a kuplungkosárról és feszes volt mint egy zongorahúr, rajta a fogak meg mindenféle torz alakzatot öltöttek. Gondoltam ez végképp áthúzta a hazaútrol szőtt ábrándjaimat. Hori bezzeg kikerülte ezt a dzsumbujt az endúrójával. 20 perc megfeszített munkával addig próbáltuk forgatni a beltkereket, amíg a szíj visszaigazodott a helyére, csak reménykedtem, hogy nem esett végzetes kár a szíjban. Ezek után egy kissé feszült hangulatban néztünk körül a találkozón.
A már-már giccsbe hajló formáktól a patkányig minden korszak és stílus képviseltette magát. A bőség zavarában nem is tudtam feldolgozni az itt összetömörült igazi vasak látványát.


A helyi suhancoktól kezdve a környékbeli országokból érkezőkig vagy 150-en lehettek itt, kellemes családias hangulatban. Egy-egy helyben sült oldalas és hazai bor társaságában kezdtünk lelazulni, amiben a kamionplatón munkálkodó zenekar is segített, mindenféle ismert zenenekar számait játszva. A csontok eltüntetésével egy kutya volt megbízva.
A sörsátorból bámultuk amint két hapsi egy-egy balta élével próbál beverni egy szöget egy fatuskóba. Még nézni is idegtépő volt. Arrébb egy xxl tábortűz adta a hangulatvilágítást.
A napi izgalmak után kidőltünk a sorból.
Vasárnap reggel vagy száz méter tologatás után eszembe jutott, hogy fel kéne kapcsolni a főkapcsolót, amit zárlatra gyanakodva este lekapcsoltam. Erről el is feledkeztem, mert ritkán használom. Ezt felkapcsolva, egyből indult a masina. De legalább annyi hasznunk volt belőle, hogy rendesen felébredtünk :)
Indultunk haza, Bucsunál léptünk határt. Szombathelyen egy Lidl- nél megkajáltunk, ahonnan szintén nem akart eljönni a gép csak hosszas tologatás után. Hazafelé végig fordulaton kellett tartani, mert különben durrogott és le akart állni. Jól mutathattam pl. amikor egy piros lámpánál a kocsisorban 3-4 ezerrel bömböltetem a vasat. Azt hihették feltűnési viszketegségben szenvedek.
A nulláson egy parkolóban röpke búcsút vettünk egymástól, a motort nem mertem leállítani. Otthon utánnanéztem mi okozta ezt a viselkedést. Kiderült, hogy a generátor tekercse lezárlatolt a vasmaghoz, ez a töltéshiány keserítette meg az életem.
A BMW semmi trükköt nem mutatott egész úton, elég unalmas masina :)

Árpi

Bevallom hozzáállásom a filmhez szkeptikus volt. Sőt, kifejezetten futkosott a hideg a hátamon, és hétszentségeltem, - na még egy film a FÍÍÍLINGRŐL-. Miután a nálunk Vas címmel futó "remekművet" kábé tíz percig bírtam, eldöntöttem ebbe bele sem nézek.
Aztán innen-onnan érkeztek pozitív vélemények olyan emberektől, akiknek ítélőképességében megbízok, így idővel kifejezetten kíváncsi lettem és megszereztem.
Az első képkockák láttán a röhögéstől legurultam a díványról. Újra és újra vissza kellett néznem a jelenetet, ahogy Dudley Sporijával fennakad a táblán. :o)



Mikor végre elszakadtam ettől a képsortól, jött a következő dózis. Szép lassan bemutatták napjaink bemotorosodott, a "mellkasomat tépi a szél és szabadnak érzem magam" - persze csak miután már minden, mi a jóléti társadalom elengedhetetlen terméke tarsolyomban- jóembereket és jóasszonyokat. A motorok önmagukért beszélnek. Itt most nem a típusokra és márkákra gondolok, hiszen egy jóravaló amerikai motoros film mi mással készülhetne, mint Harley-kal, hanem a motorok felszereltségére és külalakjára. Megvan itt minden, ami elengedhetetlen korunk motorosa számára. Rojt, csillogó króm, előretolt lábtartó, az összes gyári és katalógus extra. A ruházatot szintén nagyon eltalálták, kedvencem a fejkendő. Szívesen nézegettem volna a balhé kitörésének ürügyet szolgáltató Panhead-ekből, és szép, valóban fantáziával és nem KIT-tel épített motorokat, de ez legyen a legkevesebb.



Vinnyogva néztem a felvonulás parádéjának élőket a helyi kocsmában, ahogy tervezik ki milyen pólót visel majd az eseményen. Az sem véletlen hogy Tuetul-ék ebben a jelenetben szerepelnek, nem Ray Liottáék között. Bár figyelemmel követve "építő" műsorukat, nem hinném hogy értik a fricskát.
No de nem csak műmájerék vannak porondon. Kijár a szigoroknak is. Amikor nem is ismered a másikat, de megítéléséhez elég mit visel, vagy nem visel a hátán-mellényén - Penge: "semmit se tudtok rólam"-.
A hipp-hopp matricázók is megkapják a magukét. Többször is. Klotyóbuvár Bobby "Csak azt mondom jól néz ki" kijelentése elárulja a felszínességet, majd a szoruló hurok előcsal olyan kijelentéseket." Csak egy folt amit a feleségem csinált". Azért a barátság - és ringassuk magunkat abban hogy a klubok még erről szólnak,- olyan mint a jó bor. Sok-sok év kell mire meg és beérik. Ha ez bekövetkezett, akkor pedig vigyázni kell rá és megvédeni, ha a sors úgy hozza.



Persze főhőseink a film végén szépen visszamennek ahova valók. Anyucival és a kölykökkel a kertvárosba, ahonnan vasárnaponként újra a fotel-motel kényelmű nyeregbe lehet pattanni. Hkmm valahonnan ez is ismerős.
A szabad motoros persze nagyon ritka. Nagyon kevesen merik, vagy tudják úgy élni életüket mint Fonda alakította Penge, - akinek szerepére nem találhattak volna autentikusabb személyt-. Pedig valamikor ez az életforma jellemezte a motorosokat, még mielőtt hozzátapadt a drog és bűnözés kevéssé bájos misztikuma. Valóban az lenne igazi, ha eldobhatnánk óráinkat - vagy Travoltáék követve az idők változását mobiljukat- és menni, menni, menni. Az abszolút utópia, télen megkeresni azt a pénzt, amit aztán a többi 8-9 hónapban elmotorozol. De ez már nem a film, "csak" azon elmélkedések egyike, amit előcsalt.
Ami nem utópia, hogy nem kell méregdrága extra cucc, de ugyanígy nem kell color sem, hogy motorozhass, élvezd mindazt, ami ezzel jár, és olykor kikerülhetetlenül megtapasztald nehézségeit is. Ha megtaláltad azokat a barátokat akik olyannak fogadnak el amilyen vagy, akikkel keresztül-kasul bejárhatod a világot talán nem is kell mindenáron minden motoron megtett kilométerről fotó a motoros magazinban, topic a fórumon, mert legbelül kitörölhetetlenül ott marad minden, és miközben át és megéled úgyis elfelejtesz fényképezni. :o)



Amitől a falat kapartam az a percenkénti moci. Régóta hajt a kíváncsiság, honnan ez a bicskanyitogató mocizás. Nos angolul a következő szavakat használják a filmben mikor nálunk előszeretettel "mociznak" : bike, biker, ride, rider. Vagy reagál mindjárt egy angol lingvista, vagy ez a szó magyar nyelvújítás. Mindenesetre idegesítő és nálam komoly előszűrő.
Összességében a film jól eltalált fricska a motorosok és magukat motorosoknak vallók minden rétegének. Azaz mindannyiunknak. A pillanatnyi szórakoztató értékén túl érdemes újra és újra elővenni... talán megóv attól, hogy elszálljunk magunktól és többnek, másnak higgyük önmagunkat mint a valóság.

Kriszta

...az egész ott kezdődött, hogy frissen és teljesen legálisan szerzett muszaki vizsgánk miatti örömmámorban Jézus komámmal bevettük magunkat a Jászberényi blues kocsmába, ahol addig fajultak a dolgok, hogy a korábbi Székelyföldi túraterv mellett felmerült a Lengyelországi motorozás lehetősége. Szóval feldobtunk egy pénzt és a végeredmény északnyugat lett. Rendkívül precíz szervezést (3 csillagos szállások lefoglalása, kísérőautó biztosítása, méterre megtervezett utiterv kidolgozása stb..) követően bő két hét múlva indultunk. Jézus a régi 900-as Hondával merevvázzal, Norbi az Egy Henger Bt.-ből egy 400-as LS-el kirúgott villával, én meg a sporival.
Magyarországot kb. délben hagytuk el nem túl eseménydús 180 km után, majd Komárom után a felvidék gasztronómiájával ismerkedtünk a Kofola nevezetu borzadalom segítségével.


Gondoltam egy pohár barna sör nem árthat, hát kértem egy olyat, ami már ki volt csapolva, mutogatva, hogy ugyanolyan kell nekem is. Sűrű habja volt, meg sörcsapból mérték ki. Na itt be is fejeződik minden hasonlóság. Ez valójában egy cukros ragacsos lötty, ami talán egy kicsit a kólára emlékeztet, de valójában szerintem a szlovákok fejlesztették ki a felvidéki szórványmagyarság végső elpusztítására. Az éjszakát Csehországban akartuk tölteni, de 350 km után úgy gondoltuk elég lesz mára, ezért vettünk egy rakat sört és bevettük magunkat a Thousand Star Hotelbe, ami egy patak partján található tisztáson volt.
Nem volt átverés, a fejünk fölött valóban több ezer csillag volt. Tűz, sör, cigi, herfli, alvás. Reggel Csehország első nagyobb városában megállva ledöbbentünk a magyar árak 70-80%-án, ezért bőségesen megkajáltunk, majd a helyi törvény szolgájával vitattuk meg a motorom itt-ott ugyan műszakilag kifogásolható, de szerinte nagyon szép alkatrészeit. Este felé még betértünk egy kocsmába ahol a helyi bútordarab örömmel hallotta, hogy magyarok vagyunk és fejből felsorolta Magyarország összes városát (némelyikben a nevezetesebb becsületsüllyesztőket is). Ezután meglehetősen nehezen találtunk szállást és kis erdei utakon bolyongtunk jópár kilométert addig, amíg egy őz ki nem ugrott mellettem a bokorból. Én azonnal a fékhez kaptam de teljesen feleslegesen, mert mire lassulni kezdtem már a túloldalon el is tűnt. Valójában mögöttem ugrott át úgy hogy valamennyire a motorhoz is hozzáért. Amikor megálltam, láttam csak meg hogy az első fék kitámasztójának füle letört a villaszárról. Na ez meghatározta a jó hangulatot. Egészen addig, amíg találtunk egy hatalmas szalmakazlat estére, ami kényelmesebb volt mint az otthoni ágy. Tűz, sör, cigi, herfli, alvás. Na jó tűz az nem volt, egy szalmakazal mellett ez elég szigor lett volna. A harmadik reggel azt találgattuk vajon hogyan lehet megjavítani a féket és arra jutottunk hogy sehogy. Na mindegy van hátsó, tehát megyünk tovább. Dél körül elkezdett esni és el sem állt a következő 3 napban. Pedig éppen ekkor érkeztünk utunk legszebb részeire, tehát felhúztuk a szemüveget és mentünk tovább.... farmerban tornacipőben, merevvázzal, fék nélkül a csúszós úton. A Cseh - Lengyel határ mellett a cseh oldalon bevettük magunkat egy italkimérésbe, ahol a helyi szeszlepke rögtön gulást kezdett emlegetni amikor Magyarország került szóba. A kocsmáros pedig rávágta hogy gulásch und Talmácsi. Na azért más is eszébe jut az embereknek nemcsak a szokásos. Valami elég nagynak tűnő hágó tetején átkeltünk a határon és megérkeztünk Karpaczba, végül megtaláltuk a western cityt is utunk mondvacsinált célját. Persze le sem szálltunk a motorról már jött oda figura a parkolójeggyel. Aztán megnéztük a belépő árakat, majd megtudtuk hogy itt nincs kemping a közelben, de egy teremtett lélek nem volt a westernfaluban sem. Na ennyi elég is volt, felmentünk a faluba és szállás után néztünk. Találtunk is egy elég kultúráltat egy öregasszonynál 2700 Ft/fő/éjszakáért. Tényleg rendes volt az öreglány, hozott kávét, letolhattuk a motorokat az ablak alá stb... Ott töltöttük a következő napot is pihenéssel, kocsmázással és annak felderítésével hogy honnan a fenéből jön az a rengeteg 20 év körüli diáklány akik a szállásunk előtt vonultak tízesével egész nap. Persze megtaláltuk, egy nagy diákszálló komlexumot a falu fölött 300 m-rel. Fölfelé menet azért megfogalmazódott Jézus fejében hogy mégsem tesz olyan jót neki az a napi 30 szál cigaretta. Visszafelé el is kaptak minket a lányok és érdeklődtek (angolul) hogy merre van a temető. Én meg előzékenyen közöltem velük hogy még nem néznek ki annyira öregnek hogy a temetőt kelljen keresniük. Az egyiknek olyan fogszabályzója volt hogy több volt a vas a szájában, mint egy shovel blokkban. Másnap korán (??) 9-kor indultunk, majd egy eltévedés után ismét ronggyá áztunk, átverekedtük magunkat a hágón majd kemény 500 ft-nak megfelelő összegért ebédeltünk egy cseh fogadóban olyan mennyiséget, hogy alig tudtuk megenni. Hradec Králové volt a város neve ahol a japán fejlesztőmérnökök egész felmenő rokonsága csuklani kezdett. Egy piros lámpánál vettük észre hogy Jézus Hondájából dől az olaj. 5 másodperce álltunk, de kb. fél liter olaj volt a betonon. Na beálltunk a mellettünk lévő benzinkútra és észrevettük hogy az első lánckerék csavarja elveszett és azon át folyik az olaj. Szerencsére kb. 500 m-re volt egy csavarbolt, ahol ugyan nem volt ilyen sűrűmenetes csavar de a boltos azonnal kocsiba pattant és a központi raktárból hozott egy marékkal, mert mi sem tudtuk pontosan melyik lesz majd jó. De végül az egyik jó lett, és még pénzt sem akart elfogadni a figura. Gyors olajutántöltés majd mentünk tovább. Estére nagyon hangulatos erdőt (szállást) találtunk magunknak. Tele volt mindenféle valószínűtlen színű és méretű gombával. Tűz, sör, cigi, herfli, sültkolbász, alvás.


Reggel hihetetlen hangra ébredtünk, dörög az ég. Elég tisztességes viharban volt részünk reggel 8-kor, csak úgy csapkodtak a villámok, és éjszakai sötétség lett. A délelőtt a szokásos ázással telt, majd egy 5 kilométeres kocsisort előztünk útépítés miatt. Brno-ba dél körül értünk, és 3 benzinkút személyzetét terrorizáltunk azzal a képtelen ötlettel, hogy matricát akarunk venni autópályára. Mivel épkézláb nyelvet nem beszéltek, azt vettük le, hogy nincs náluk ilyen. Mármint nem a benzinkúton, hanem az országban. Motornak ingyenes. Van még mit tanulni. A szlovák határon a szokásos szívélyes undorral fogadott minket a határőr. Estére Győrben terveztünk szállást kivenni még világosban, de a város határában megismétlődött az olajos sztori a Hondával, azzal a különbséggel hogy most nem vettük észre időben a bajt és a benzinkúton az olaj nélkül maradt motor beállt. Nagynehezen találtunk csavart, olajat, de nem tudtuk sem beindítani, sem betolni a motort. Nem forgott át. Vártunk hátha teljesen kihűl, és bíztunk benne hogy nem lesz buszozás a vége. Végül beindult. Nagysokára találtunk egy hihetetlen módon leépült munkásszállót ahol rendbeszedtük magunkat és estére jól berúgtunk. Másnap 10 óra felé sikerült elindulni, még megnéztük a monostori erődöt, majd ráfordultunk az M0-ra. Na a törvény talpnyalói egyből kiemeltek minket a forgalomból, de szerencsére csak a motorokat akarták látni, mivel ők is motorosrendőrök, csak akkor éppen autóval voltak. A fiatalabb erősen érdeklődött hogy én építettem-e, mondtam hogy nem, én így vettem, de ez szerintem gyári. Erre azért elmosolyodott, dehát mégsem mondhattam hogy egész télen sikított a flex a kezemben mialatt azon munkálkodtam hogy hogyan alakíthatom a motoromat a műszaki vizsgáztatók két keréken guruló rémálmává. Kecskeméten érzékeny búcsút vettünk egymástól, én meg hazamentem tiszta zoknit húzni meg kajálni. Ez kb.15-20 percig tartott majd elporzottam Foktő irányába hogy ET, Taki, meg jónéhány sör társaságában mulassam át az éjszakát. Másnap délután 4 órakor csattant az oldalsztender a faház előtt.
Hazaértem.

Opusz

Kapcsolódó képek a Galériában

Valljuk be mindenkinek megfordult már a fejében, úgy menjen el motorozni, hogy egy darabig nem kell azon aggódnia hét elejére otthon kell lennie, mert várja a munka. Mondjuk évekig nem kellene ezen aggódnia. Bartha Gyula és Sulkowsky Zoltán túllépett az álmodozáson és 1928-ban, miután külföldön sem sikerül munkát kapniuk, úgy határoznak, megtakarított pénzüket motorkerékpárba fektetik és körülutazzák a földet. Gyorsan vettek is egy Harley-Davidson JD modellt egy oldalkocsival és először egy magyar festőnő, majd később egy kutya társaságában nekivágnak az útnak. Sulkowsky bevallja maga sem hitte volna hogy ez 8 évbe fog telni. A könyv 2 kiadást élt meg, igaz a másodikban már változtattak a századeleji ízes nyelvezeten és jóval kevesebb fotó került bele. Történet viszont van bőven, bár a könyv inkább a bejárt országok kultúrájával és azok bemutatásával foglalkozik de ez természetes volt a 20-as 30-as években amikor az olvasók még nem ismerhették az idegen országokat úgy mint most. Számomra máig hihetetlen, hogyan jutottak át 170 ezer kilométeren keresztül a legdurvább terepviszonyokon egy kéziváltós merevvázas első fék nélküli motorkerékpárral, melynek tömege a felhalmozott benzin és víztartalékoknak köszönhetően gyakran 800 kg fölé emelkedett. Ilyen körülmények közt nem csoda hogy egy törökországi szakasz után teljesen komolyan írja Sulkowsky: Különösebb gondunk nem akadt az út folyamán egy-két váztörést leszámítva. Persze olvashatunk még lovas beduin rablók támadásáról Afrikában, farkas támadásról Ázsiában, és egy majdnem végzetes műszaki hibáról Ausztráliában. Sulkowskyék miden országban felkeresték a magyarokat, és be is számolnak az ott élők körülményeiről, és arról hogy mely országban mely szakmák a keresettek, valamint előrelátó módon sok ország jövőjéről - utólag igen pontos- jóslatokba bocsátkozik. Pénzük persze nem tartott sokáig, egy év után el is fogyott, de ez nem jelenthette az út végét, kitalálták tehát hogy fényképalbumot nyomtatnak, azokat eladják és ebből teremtik meg a továbbutazáshoz szükséges összeget.


Persze ez nem mindig sikerült és gyakran komoly anyagi válságba kerültek, de miután az egyesült államokban rendeződött pénzügyi helyzetük úgy határoztak megnézik Dél-Amerikát is. Ez újabb két évükbe telt, és talán itt találkoztak a legnehezebb útviszonyokkal. Ha valakibe szorult egy kis kíváncsiság a motorok vagy az utazás iránt, akkor biztos izgalmas olvasmánynak találja majd a könyvet, ami olyan emberekről szól, akik megvalósították az álmukat és a világon elsőként motorozták körbe a földet, minden kontinenst érintve.

Opusz